Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Keserű József: A város és az emlékezet (tanulmány)

mikor kell befordulni a sarkon, hol lejt a járda stb. Mindezt anélkül, hogy gondolkodnunk kellene rajta. A saját városában az ember vakon is képes tájékozódni.

Ebből persze nem az következik, hogy birtokoljuk a városunkat. Városunk felett éppúgy nem rendelkezünk, ahogyan nem rendelkezünk teljes mértékben a testünk felett sem. Mind a kettőt tekinthetjük ugyan sajátnak, de egyiket sem magunknak köszönhetjük. Ahogyan élettörténetünknek vannak olyan eseményei, amelyeket másoktól tudunk meg (hiszen az emlékezet határai végesek), akképpen a város is hordoz magában olyan jelentéseket és történeteket, amelyek túlmutatnak a mi életünk időbeli horizontján. De mint ahogyan élet- történetünknek szerves részét képezik azok a történetek, amelyekről nincsenek primer emlékeink, és csak mások elbeszéléseire támaszkodhatunk velük kapcsolatban, úgy a városról szóló történetek is (amelyek szintén mások történetei) szervesen hozzátartoznak a város és a városban felnövő „én” történetéhez. A város tere interszubjektív, kulturális tér is, amely telítve van emlékekkel és legendákkal.

Városunk nem kizárólag azért a miénk, mert itt nőttünk föl, mert ezeken az utcákon csellengtünk, ezeket a padokat koptattuk, ebbe az iskolába jártunk... A város tere nem csak megélt tér; hozzátartozik az a tudás is, amely másoktól - az itt élőktől és az idegenektől - származik. Nem véletlen, hogy Orhan Pamukot annyira izgatja a kérdés: vajon hogyan látták Isztambult a XIX. századi utazók? És hogyan látták közvetlen elődei, a XX. század török írói? A memoáríró emlékezete ennélfogva túllép az egyéni emlékeken és az átélt tapasztalatokon, s az is fontossá válik számára, amit mások gondoltak és mondtak Isztambulról. Emögött az a felismerés húzódik meg, hogy városunk sohasem csak a miénk (ahogyan élettörténetünk sem az), hanem másokkal is osztozunk rajta. „Amikor egyszerre idézem föl magamban ezt a négy írót, mindig arra gondolok, hogy egy várost nem csupán topográfiájának, épületeinek, lakóinak sokszor véletlenszerű egysége teszi egyedivé, hanem azoknak az emlékei is, akik hozzám hasonlóan ötven évig ugyanabban a városban, ugyanabban az utcában éltek, és azok a rejtélyes vagy nyilvánvaló összefüggések, amelyek betűk, színek és képek között az évek során lassan kialakultak bennük” (137.).

Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényóriásának első kötetében van egy megkapó jelenet, amely jól példázza azt, hogy miképpen hatnak vissza mások elbeszélései személyes tapasztalatainkra. A regény elbeszélője gyerekkorában gyakran ábrándozott a tengerről és Balbec tengerparti városáról; ábrándjait pedig mindig a másoktól hallott gondolatok és vélemények formálták. Amikor Legrandin úr viharos partvidékről beszél neki Balbec kapcsán, akkor a fogékony gyermek az ősi, érintetlen természet példájaként gondol a tájra. Amikor azonban a műkedvelő Swann úr a balbeci templom építészeti vonatkozásait ecseteli, a Balbecről és a tengerről kialakított kép módosul: összekapcsolódik a Legrandintől örökölt képpel és egy furcsa hibridet képez. És noha a regényben igen fontos szerepet kapnak a csalódásélmények, amelyek közül az egyik éppen a balbeci tengerparttal kapcsolatos (amely az elbeszélő nagy meglepetésére egy cseppet sem hasonlít sem a Legrandin úr, sem pedig a Swann úr által megrajzolt képhez), a jelenet szépen megmutatja, hogyan va-