Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Keserű József: A város és az emlékezet (tanulmány)
VÁROS ÉS EMLÉKEZET natkozási pontokat és idézeteket (társadalmi modelleket, kulturális szokásokat, személyes tényezőket) illeszt be. Maga is egy sor találkozás és alkalom eredménye, melyek folytonos változásban vannak, és melyek a másság emblémájává teszik, azaz olyanok, mint egy kufár, aki valamiféle meglepőt, csalogatót, a megszokottól eltérőt árul.”6 Az idézett szavakból egy olyan igazságfogalom körvonalai rajzolódnak ki, amely sok szempontból ellentmond a nyugati filozófia által meghonosított elképzeléseknek. Eszerint az igazság nem valamiféle előzetesen adott ismeret, amit - mondjuk a tévedések lehetőség szerinti kiküszöbölésével vagy a gondolkodás helyes elveit követve - birtokba kellene vennünk, és nem is az a magánvaló szféra, amelytől - tudatunk korlátoltságából adódóan - menthetetlenül el vagyunk választva. Az igazság sokkal inkább olyasvalami, amit mi magunk hozunk létre, mégpedig azáltal, hogy végrehajtunk egy cselekvéssort. Ez az elgondolás a legegyszerűbb emberi cselekvést is teremtő jelleggel ruházza fel, a létezésnek pedig esztétikai többletet kölcsönöz. Fontos azonban látni, hogy az így felfogott igazság nem tekinthető sem átláthatónak, sem tisztának, sem pedig megne- vezhetőnek. Inkább egy olyan történésként értelmezhetjük, amely mindörökre homályos és megragadhatatlan marad. Az író azonban éppen azért író, mert a kifejezhe- tetlent is képes kifejezni. A memoár tanúsága szerint az Isztambul elbeszélőjét ez a felismerés tette íróvá. „Már tudtam, hogy aznap este nem fogok veszekedni anyámmal, hogy nemsokára kilépek az ajtón, hogy kiszabadulok a vigaszt jelentő utcákra, és hosszú, hosszú sétáim után, amikor 6 Uo. 20. az éjszaka közepén hazatérek, valamit visz- sza akarok majd adni az utcák hangulatából, a város vonzerejéből, és leülök majd az asztalomhoz. Nem festő leszek - mondtam. - Hanem író” (466.). A VÁROS-AZ ENYÉM ÉS MÁSOKÉ A várost, ahol megszülettünk, nem mi választottuk magunknak. Egy idő után mégis azt mondjuk, ez a mi városunk. Lehetséges, hogy ilyenkor csupán az elsajátítás egy formáját gyakoroljuk: elfogadjuk azt, ami felett nincs hatalmunk. Az Isztambul elbeszélője ezzel kapcsolatban arra a következtetésre jut, hogy a város éppúgy elválaszthatatlan részét képezi énjének, mint a teste. A párhuzam alapját az képezi, hogy sem a városát, sem a testét nem ő választotta, hanem - úgy véli - a sors rendelte számára. Néha eszébe jut ugyan, hogy máshol is születhetett volna, és más testalkattal is rendelkezhetne, ekkor azonban éppen a fenti párhuzam döbbenti rá e gondolatok illuzórikus voltára. Hiszen ha más testalkattal rendelkezne, és egy másik várost tudhatna magáénak, az már nem is ő lenne, hanem valaki más. De a város és a test közötti párhuzam talán mélyebb annál, ahogyan Orhan Pamuk láttatja, és túlmutat a sorsszerűség gondolatán. Hiszen a város, mint szó volt róla, belakott tér az ott élők számára. Ez pedig azt jelenti, hogy testünk az idők folyamán nemcsak alkalmazkodott a városhoz, hanem meg is ismerte azt, mégpedig mélyebben, mint ahogy értelmünkkel valaha is megismerhettük volna. Testünk tudja, 54
