Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Keserű József: A város és az emlékezet (tanulmány)
VÁROS ÉS EMLÉKEZET sik énje, tényleges lépések sorozatára ösztönzi az elbeszélőt; legelsőként arra, hogy elhagyja a házat, és nyakába vegye a várost. SÉTA A VÁROSBAN Amikor kilépünk a házból, nemcsak a fényviszonyok változnak meg, hanem az arányok is. Egyszeriben eltűnnek a megnyugtató támpontok; helyüket ugyan átveszik mások, ám idő kell hozzá, míg térérzékelésünk alkalmazkodik az új helyzethez. A lakásban minden ismerős volt, az unalomig ismerős. És noha az utca sem ismeretlen, mégis mindig tartogat meglepetéseket. Itt mindig történik valami. Valaki felkiált, egy kocsi fékez, a napfény váratlanul megtörik a szemközti ház ablakán és a szemünkbe világít. Jóllehet a „bent” és a „kint” olyan ellentétek, amelyek csupán relatív meghatározottsággal bírnak, szembenállásukat a szöveg metaforikusba hajló beszédmódja mégis elmélyíti. „Az utca! Napsütés, friss levegő, fény” (45.). Ezzel szemben: „Lakásunk olykor annyira sötét volt, hogy az utcára lépve elvakított a napfény, mintha egy függönyt húztak volna el egy nyári napon” (45.). A ház nyomasztó, homályos, sötét, unalmas és fojtogató légkörével szemben az utca a fény, a tágasság és a friss levegő lehetőségét ígéri. És még valamit: a megismerés lehetőségét. Amit eddig függöny takart, az váratlanul láthatóvá lesz. De az igazi felismerések csak később jönnek. A séta a gyermek számára először nem jelent mást, mint menekülést az unalom elől. Ahhoz hasonlót, mint amit korábban az ábrándok nyújtottak. E két menekülési útvonal között azonban egy fontos különbségre figyelhetünk fel: míg az ábrándozás tisztán bensőséges foglalatosság marad, amelyben mások legfeljebb megzavarni tudnak bennünket, ábrándképeinkhez azonban soha nem férhetnek hozzá, addig a séta valódi felfedezésekkel kecsegtet. Az ábránd elhitetheti velünk, hogy vannak más, a miénkhez hasonló életek is (ahogyan az elbeszélővel is elhiteti, hogy van valahol egy másik Orhan), az utca ellenben kikerülhetetlenül szembesít bennünket ezekkel az életekkel. Ez pedig nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy ne túlozzuk el önnön jelentőségünket. Az utca rengeteg látnivalót kínál, a séta egy idő után mégis fárasztóvá válik. Talán túl sok volt az inger, a feldolgozásra váró élmény? Vagy az unalom tért vissza váratlanul? A testi fáradtság visszahat a város érzékelésére is. „Ahogy a fáradtság és az unalom mindjobban befészkelte magát a testembe, az utcák, az ekkor már érdektelen kirakatok fokról fokra elveszítették színüket, és az egész város lassan fekete-fehérré vált” (47.). Ez a színtelenség fokozatosan szimbolikus jelentőségre tesz szert; előbb a város pusztulására és az efölött érzett szomorúságra utal, a későbbiekben egyfajta „hangulattá” fokozódik és jelentésköre kitágul: sötétek a macskaköves utcák, szürkék a régi, romos paloták; a házak is elveszítik színüket, mintha csak az éjszaka telepedett volna rá a nappali életre. Az elbeszélő számára Isztambulnak csak két színe van: fekete és fehér. A városról kialakított fekete-fehér képet a könyvben elhelyezett és gyakran szóba hozott fekete-fehér fényképek is elmélyítik. A gyanakvó olvasó figyelmét azonban nyilván az sem kerüli el, hogy ezek a fényképek nemcsak támpontokként szolgálnak 52
