Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Körösi Zoltán: Tavasz (próza)

VÁROS ÉS EMLÉKEZET

a mozdulat, aztán a kalapács csattanása, szép, sárga lécekkel rácsozták be a gerendákat, Eiogy a bontás után visszaépíthessék a tetőt, viszont amíg odafönt kitágult a világ, a ház lábához dróthálós kerítést szerkesztettek, lezárták az utcát és ezzel eldugították a teret, olyan trombózist okoztak, hogy nap mint nap eltévedt autósok tolatgattak szitkozódva a kerítés előtt, megfordultak, és aztán a környékünk utcáin bolyongva keresték a kiutat ebből a felborult rendből. De legalább sütött a nap, s mint tudjuk, a tavasz kezdete után a tavasz folytatásának kell következnie, ebben bíztak a babakocsikat tologató vagy a gyereküket sétáltató anyukák, akik ellepték a terünk padjait, szétgurultak a füvön, ráérősen nézegették a kezeslábas overallokba csomagolt kisfiúkat és kislányokat, akik kipirult arccal újra és újra nekiindultak, hogy felmásszanak a szökőkút dombjára, de minduntalan visszacsúsztak a mozaikcsempéken, vagy ami még rosszabb, fennakadtak a lyukban, ahol a mázas borítás már letöredezett, hiszen a nagyobb fiúk délutánonként itt gyakorolták a terepbiciklizést, és kikoptatták a mozaikot, a kicsik tehát megrekedtek ott, ahol elővásott a csupasz beton, és aztán kiabáltak az anyjuknak, hogy mentse ki őket, a napsütötte padokon pedig nyugdíjasok üldögéltek, akik nézték a kismamákat és a gyerekeket, és közben bólogattak.

Ilyen a tavasz és ilyenek vagyunk mi is, mondta a mászóka mellett napozó Marczinka úr, aki a nyugdíjba vonulása óta társadalmi munkában a házunk gondjait viseli, ösz- szeszedegeti és kidobálja a reklámpapírokat, helyrekalapálja a behorpasztott levelesládákat, beszélget a postással és szavazati meghatalmazásokkal felruházva részt vesz a lakógyűléseken, ahol a többi lakó mindig elfelejt megjelenni, ilyen a tavasz és a fény, megvidámítja a várost, de megmutatja a romlásokat is, sőt, a mi városunk vidámsága jórészt éppen ezekből a romlásokból van összerakva, tudniillik az a balfordulatok természete, hogy ha olyannyira megsokasodnak, hogy elviselhetetlennek látszanak, akkor már csak nevetni lehet rajtuk, ha nincsenek az árvizek, akkor itt talán még most is vályogházak állnának, vagy bolgárkertészek termesztenék a rózsáikat és paradicsompalántáikat. Csakhogy a változásokban ott maradnak a romlások is, a napsütésekben az árnyékok és hideg idők, és kétségünk ne legyen: a mostani utcákon a kátyúk, a ház tövében torlódó szemét, a falakról hámló vakolat, a pincékből szivárgó penészes szag s az ablakokban sötétlő kútmély is mind kellenek a szépséges stukkókhoz és szobrokhoz, domborművekhez és balkonokhoz, cirádákhoz és tornyocskákhoz ahhoz, hogy az ide tévedő idegenek olyan különlegesnek lássák a városunkat, nem véletlen, hogy legutóbb Budapestet szavazták meg Európa legromantikusabb városának, sőt, a gazdaságosan gondolkodó britek azt is megmondták, hogy ebben a városban a legjobb turistának lenni, legalábbis, ami az ár-érték arányt illeti, tudni kell, hogy aki ide jön, hogy lássa napsütésben Budapestünket, élvezze a ragyogását, az érzi mindezeket a sebhelyeket is, még ha nem is veszi észre, szagolnia kell a pincemélyeket is, holott csupán a gulyáslevesre volna kíváncsi. Na, mondta Marczinka úr, éppen így van a történeteinkkel, a sárból, fából és trágyából tapasztott hétköznapjainkkal, az átszakadt megszokásainkkal, milyen kár, hogy az emberek folyton az ünnepekre várnak, mert nem veszik észre, hogy a hétköznapoknak kellene örülniük, az unalmas és semmitmondó óráknak, ami4