Irodalmi Szemle, 2013
2013/5 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Ureczki Anita: Fekete Dacia, avagy a szocializmus fojtott árnyéka (Szabó Róbert Csaba Fekete Dacia című kötetéről)
A történet allegorikus olvasatot (is) kínál: a háborúban részt vevők tapasztalta szörnyűséget, ami valami esszenciálisát érint, emberi mivoltukat, a legtöbben soha nem tudják feldolgozni. Ugyanakkor a szöveg el is bizonytalanítja olvasóját azáltal, hogy a történet lehetséges lázálom voltát is beleszövi, sőt annak a lehetőségét is, hogy ez magával az elbeszélővel történt meg, és nem is Stein Józseffel: „...és hirtelen megértettem, ráébredtem, miféle öltések éktelenjük testemet...” A kötetbeli történetek legtöbbjéről elmondható, hogy a szó szoros értelmében egyáltalán nem lehet őket rémisztőeknek nevezni, viszont valamiféle allegorikus kódot működtetnek. Ez magának az elbeszélői magatartásnak is köszönhető. Mindegyik novellában nagyrészt azonos (vagy azonos típusú) az elbeszélői hang - általában egy múltban megtörtént eseményről mesél, mindig múlt időben. Ugyanakkor fegyelmezettsége és objektivitása, annak ellenére, hogy maga is egyike az elbeszélt történet szereplőinek, eloszlatja azt a fajta rettenetét, amit egy rémtörténet jellemző módon elő szokott idézni. Aszerint, hogy melyik novella kapcsolható valamiféle történelmileg ismert referenciához, a kötet történeteit két típusba sorolnám. Az Utolsó járat a Monostorra című történet a 102-es villamos utolsó járatáról szól, amely az itt ragadt holtak járata, az élőhalottaké. Ebben a történetben semmilyen, a szocialista múltra utaló elem nem jelenik meg. Az olvasó azt is el tudja képzelni, hogy az író történetté gyúrta azt a mendemondát, amelyet tulajdonképpen mindenki ismer Kolozsváron. Továbbá ott van még az Emlékül Annuskának című novella, amelyet az író bevallása szerint egy bizonyos - a vaÍZLÉSEK ÉS POFONOK lós életben is létező - Heinz Anna naplója, emlékeskönyve ihletett. A kötet elején található idézet is ebből az emlékeskönyvből származik, ugyanakkor a történet szereplőit is a valós Heinz Anna barátai ihlették. A kötet szereplői egyik történetből járnak át a másikba, ami az elbeszélői hangnem mellett szintén valamiféle egységet éreztet, valamiféle szövegfolyamatosságot. De ismétlődő komponensek nemcsak a nevek, a figuravisszahívások, hanem a tájak is, amelyek folyamatosan átrendeződnek. Az olyan novellákban, mint például A hegyi állat barlangja, Bodor Ádámtól ismerős tájakkal találkozunk. A történet helyszíne, bár megnevezett - Szilágysomlyó és a Magura hegység lejtője -, mégis átrendeződik, úgy, hogy az olvasónak az lesz az érzése, ez bármelyik tájon, bármelyik hegy barlangjában történhetne. Továbbá a történetek narratívájában érezhető a szintén bodori szemantikai kimozdulás és a jelentéstartalmak rögzíthetetlensége. Vegyük csak a Mészárlás a keleti tónál című történetet: „ A vadőr lehetetlen szögben álló testének pozíciója minden kétséget kizáróan a víz felé mutatott, előregörnyedő, előrehaj- ló testtartása a víz fényes felületét kereste, az egész test a nézést sugallta, de ez a nézés a figyelem megtestesülése kellett hogy legyen, ez a vizslatása vizet fürkészés mederfenékig áthatoló tevékenysége kellett hogy legyen, és ezt nem csak azért érezték így, mert a vadőr egész testtartása erre utalt, hanem azért is, mert hirtelen rádöbbentek az előttük heverő víztömegnek először a vadőr által átlátott szabályaira.” A figyelem effajta vezetése - mint ahogyan a távcsővel figyelünk - erős képisége Bodorra emlékeztet, illetve filmes technikákra. Szabó Róbert Csaba elbeszélői stílusa az élőszóbeli elbeszélés közvetlenségéből és néhol a nehezen követhetőségből is 91
