Irodalmi Szemle, 2013
2013/5 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Ureczki Anita: Fekete Dacia, avagy a szocializmus fojtott árnyéka (Szabó Róbert Csaba Fekete Dacia című kötetéről)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK építkezik: „Nem igaz, hogy nem vették észre a félig nyitva hagyott bufet ajtaját, amin az állatok karmainak nyoma, a nyomok hosszú vonalainak kusza, ám mégis kristálytisztán kiolvasható üzenete figyelmeztette az elhaladókat, és az sem igaz, hogy a lány nem szólt nekik, mert jól láthatták a könnyű pántoktól félig szabad mellkasán apró mellének hatalmas bimbóját, amit valaki addig szívhatott, míg egészen hegyes és repedezett nem lett”. Ez az idézet a Mészárlás a keleti tónál című novella kezdőmondata - az in médiás rés kezdés, ugyanúgy, mint egyfajta balladai homály, mindegyik történetre jellemző. Most viszont egy vargabetűt téve vissza kell hogy térjek azokhoz a történetekhez, amelyek allegorikus olvasatot kínálnak, hiszen érdemes feltenni a kérdést, hogy allegorikusán olvasandó-e maga a cím: a Fekete Dacia. Kijelenthető, hogy a novelláskötet egyik legjobban megírt alkotása a Lelkiismeretünk bekötőútjain című, amelyből a cím is származik: a fekete Dacia így, ebben a jelzős szerkezetben csakis ebben a történetben fordul elő. Ez a történet a legexplicitebb, a leginkább a valósághoz kapcsolható. A történet egy faluról és egy szekusról szól, aki erőszakos halála után visszajár a falubeliek rémisztgetésére, lelkiismeretükké válik, tettükre emlékezteti őket. Kronológiailag a történet ott kezdődik, „.. .amikor a diktátorokat kivégezték. Valakinek az az ötlete támadt, hogy a mi falunkban is lakik egy, ha nem is diktátor, de szekus mindenképp...” A szekus kilétéről nem tudunk meg semmi konkrétat. Nem is igazán lényeges a falubeliek számára, mert ők nem a szekust, hanem egy szekust roncsolnak szét, ilyen értelemben egy bárkit. Hiszen a novella végén, amikor Telkes Andrist mint vélt szekust a felismerhetetlenségig összeverik, és senki sem azonosítja kilétét, az elbeszélő azt mondja: „Azazhogy dehogynem, mindenki tudta. Másodjára is megölték.” Még ezelőtt maga Telkes Andris rémül meg arra a gondolatra, hogy talán ő maga a fekete Dacia sofőrje, amikor háza udvarán találja a fekete Daciát. Azáltal, hogy a szekus ártatlan (legalábbis nem szerzünk tudomást konkrét bűnéről), a falubeliek tette még nagyobb súlyt kap. Hiszen ez a totális rezsimek igazi őrülete: az örökös félelem és gyanakvás mindenkivel szemben. A megbízhatatlanság, amely a legalapvetőbb emberi kapcsolatok közé tolakodik be. Ez a szorongás, amikor kivégzik a diktátorokat, és megszűnik a szocializmus, átcsap valami vak őrjöngésbe, illetve bűnbakkeresésbe. Ez a fekete Dacia már húsz éve, vagyis a rendszerváltás óta feledhetetlenül az emberek lelkiismeretébe ivódott. Hiába az a húsz év, a szocializmus fojtott árnyéka, a fekete Dacia letagadhatatlanul még mindig itt kísért. A könyv hátsó borítóján levő idézet, amely pontosan ebből a novellából származik, ugyancsak erre utal, vagyis arra, hogy ha ön, kedves olvasó, „az autót meglátja, akkor a legkevésbé se engedje magát meggyőzni az ellenkezőjéről”. Bár ez a novella Szabó Róbert Csaba előző, Temetés este tízkor című kötetében is olvasható volt, a Fekete Daciá ban ismét fontos szerephez jut. A többi novellában is felismerhetjük ugyan az elmúlt évtizedek társadalmi fejleményeinek nyomait, de ez az egyetlen, amelyben a fenyegetés határozottabb kontúrokat kap, és amelyik azt sejteti, hogy ez az egész könyv maga a fekete Dacia, és ilyen értelemben valamiféle közös szorongás lenyomata... (Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia. Budapest, 2012, Libri, 210 oldal, 2990 Ft) 92
