Irodalmi Szemle, 2013
2013/5 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Gyürky Katalin: Csavarni egyet a sorson (Javier Marias Beleszerelmesedések című kötetéről)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK G Y Ü R K Y KATALIN Csavarni egyet a SORSON N em csak a halottakat kell hagynunk elmenni, ha már késésben vannak, vagy éppen mi tartjuk vissza őket: olykor az élőket is el kell engednünk” (345.). Javier Marias spanyol szerző Beleszerelmesedések című kötete, amely 2012 vége óta magyarul is olvasható, annak ellenére, hogy kétségtelenül számtalan, ilyen és ehhez hasonló, már-már a közhely kategóriáját súroló kijelentést tartalmaz, semmiképp sem közhely- szerű, s főleg nem „csöpögős” romantikus alkotás. Ezt az esetlegesen szintén közhelyességet sugalló címet viselő műnek már az alaphelyzete biztosítja. A fiatal szerkesztőnő, María Dolz minden reggel egy számára szimpatikus házaspárt figyel, amint pár asztallal arrébb egy kávézóban reggeliznek - a helyzet akkor válik igazán izgalmassá, amikor a pár egyszer csak eltűnik, s mint kiderül, azért, mert a férfit, Miguelt érthetetlen okból, aljas módon meggyilkolták. S ezzel a váratlan történéssel, a férj és apa idő előtt bekövetkező, erőszakos úton történő távozásával - a regény sűrűn használt szófordulatával élve - valami „megbontja az univerzum rendjét”. A rendnek ez a fajta megbontása ad alkalmat arra, hogy a kötet olyan metafizikai kérdéseket kezdjen boncolgatni, mint például, hogy van-e jókor jött halál, lett volna-e jobb pillanat rá, s nemcsak a halott, hanem a halott által itt hagyott, tulajdonképpen „cserbenhagyott” életben maradottak szempontjából is. A tény, hogy a nagyszerű családapának a gyönyörű, nála jóval fiatalabb feleségét, Luisát, valamint két kisgyermeküket hátrahagyva épp az ötvenedik születésnapján kellett egy őrült késelő, Canella ámokfutása miatt távoznia az élők sorából, önmagában elgondolkodtató, s talán a legtöbb író megelégedne ennek boncolgatásával. Javier Marias azonban továbbmegy, s történetébe- még inkább magához láncolva olvasóját- további „csavarokat” iktat be. Új szereplő tűnik fel ugyanis a színen, Diaz-Varela személyében, aki egyfelől Miguel legjobb barátjaként most a magára maradt Luisa és gyermekei segítőjének szerepében tetszeleg, miközben épp a szerkesztőnőt, Mariát bo- londítja magába, vele kezd titkos viszonyt. Csakhogy közben - ezt María előtt sem titkolja - segítő szándékában ott a hátsó szándék is, hogy a most már özvegy Luisát végre-valahára elcsábítsa, hisz oly régóta vágyott már néhai barátja feleségére. Ez a Díaz-Varela, akiről leginkább a klasszikus drámák cselszövőjének alakja juthat eszünkbe, a könyvekkel foglalkozó, könyvek világában élő María Dolznak általában irodalmi példákat hozva, irodalmi analógiákat keresve számol be a szándékairól. így történhet meg, hogy az ármány- kodó drámahős-kinézetű és -viselkedésű Díaz-Varela, amikor Luisa érzéseit elemzi, úgy véli, az özvegyet nem foglalkoztathatják más kérdések, mint amilyenek Shakespeare Macbethjét a felesége halálakor: „Ha meghal valaki, aki közel állt hozzánk, első reakciónk Macbethéhez hasonlatos felesége, a királyné halála kapcsán: »She should 85
