Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - Liszka József: Kremsi napló 2. (naplójegyzetek
tájékozott a „peremvidéket” illetően, mint én a németek viszonylatában. És akkor mi van? Otthoni környezetemben százszámra ismerek embereket, akik azt sem tudják, Strassburg melyik országban található. És akkor mi van? Találkoztam olyan németekkel, akik nem tudtak különbséget tenni Szlovákia és Szlovénia között. És akkor mi van? Emberi, s nem nemzeti, pláne kontinentális tényezők ezek... El fogom persze olvasni Végei könyvét, de az első tíz oldal alapján azt látom, hogy alapvetően az a baja, hogy megöregedett. Látja a (jórészt önhibáján kívül) elszalasztott lehetőségeket. S ez fáj neki. Ezt értem. Ez olykor nekem is fáj. De igyekszem másként feldolgozni. Mintha Végei is abban a cipőben járna, amiről annak idején szegény Kmeczkó Miska mesélt: közvetlen a rendszerváltás környékén valami értelmiségi összeröffenés (talán éppen Tóth Lajos híres születésnapja?), ahová ő is hivatalos volt. De amint belépett a teremben, látja, hogy egy asztal körül ülnek az ifjú és kevésbé ifjú titánok, Grendel Lajossal az asztalfőn. Mint az istenek az Olymposon - mondja Miska -, egyszerűen nem lehetett őket megközelíteni. És meg sem kísérelte. Ezt az érzést is ismerem: a kívülálló, későn érkezett kényelmetlen helyzete, akire tucatnyi kérdő szempár vetődik. Amelyek persze inkább kíváncsiak, mint ellenségesek (mondja a külső, tárgyilagos szemlélő), de a későn érkező úgy is érezheti, hogy elutasítóak: mit akar itt ez az alak? Két válaszlépés lehetséges: az ember sarkon fordul és eloldalog, vagy közéjük ül. S ha ez utóbbit teszi, nagy eséllyel befogadják. Ha elmegy, esélyük nincs arra, hogy maguk között üdvözöljék. Mondom, ismerem ezt az érzést. Ehhez egy teljesen friss és hétköznapi történet: tegnapelőtt este, mivel Icu nem volt éhes, egyedül mentem el vacsorázni. Gondoltam, ugyanoda térek be, ahol előző nap Icuval már ettünk. No, de eléggé hűvös volt, a teraszon (ahol előző alkalommal vacsoráztunk) nem ült senki. Bent viszont csak három asztal volt, s ebből egyet törzsvendégnek kinéző (ismétlem: kinéző) társaság ült körbe. Kicsit tétováztam, s végül nem mentem be. Ugyan már? Majd jól megnéznek, mint egy betolakodó idegent, mint egy - a’ la Végei! - nem kívánatos utast. Aztán inkább éhen maradtam. No most: ha azok tényleg törzsvendégek is voltak, miért is néztek volna ki? Ha meg nem azok, akkor meg pláne. Kishitűség, kisebbrendűségi komplexus, tutyimutyiság.... S hadd ne soroljam. S ezért nehogy már azokat a szerencsétlen, már benn ülő vendégeket kárhoztassam, s pláne ne a megfoghatatlan Európát! Ami/aki talán nincs is... De szaporíthatom a kisebbségi visszahúzódottság példáit. A reggeli két helyiségben fogyasztható: a belsőben van a svédasztal, de a külsőben, a recepciónál is van étkezési lehetőség. Magyarjaink általában a belső termet szállják meg, s noha lenne ott még hely, mi mindig visszahúzódunk, csendesen a recepciós helyiség egyik kis sarokasztalához. Miért is? *** A sétálóutca egyik kávéházának teraszán, a széllel küszködve a Die Zeit legfrissebb számát olvasgatom. A lap az utolsó évtizedhez ért a háború utáni európai regényirodalom legjava bemutatásában. A mostani számban a 21. század első tíz esztendejének tíz legjobbját ismerhetjük meg, köztük Esterházy Péter (Harmónia caelestis) és Nádas Péter (Párhuzamos 32
