Irodalmi Szemle, 2013

2013/5 - Varga Imre: Reggelnapló 4. (próza)

Tegnap közös főzőcske anyámmal. Ő friss tököt párol, én rizslabdácskákat sütök hozzá, beledugva egy-egy szem kimagozott savanyúszilvát a közepükbe. Délután meggy-, majd egresszedés, anyám lekvárt főzne belőlük.

Két-három üvegnyi félérett szilvát sózok be savanyításra.

Az írásom le-leül; mit tegyek az elszürkülés ellen? A nyelvem a megmondhatója. Kérdésekre válaszolni, jobb, ha mindjárt nem is szavakkal. Ez helyzetbe hozna engem. Javítás: hisz mindig helyzetben vagyok. Csakhogy a sok szokás, készség, berögzöttség, ismeret eltakarja.

*

Egy világ várja csendben, hogy ébredjen szerelmem. A csendben azért jócskán túlzás, mert a mindenség zúgása már hajnali fél négykor hangzik mindenfelől. A csillagzenével s az ebbe ritkásan belepittyegő madarakkal; később eső paskolja, mossa az ágakat, szél fúj. Belülről a lélek hangjai, lobogó képek.

Tegnap este egy mondatot keresgélve, végigolvastam egyik tavaszi koplalási naplóm; a sztori leírása újra föllelkesített. Pedig csak esendő próba volt arra, hogy föltárjak, nem is: csak rögzítsek azon melegében valamit. Jó, hogy azonnal leírtam, de sajnos szavakat adtam annak is, ami végképp kimondhatatlan. A leírás, így utólag elolvasva, mégis szellősebbnek, tágasabbnak tűnik, mint az előtte levő oldalak. S megilletődöttebb is az eleven mámor, a csendbe ömlő, zuhogó fény és öröm.

Egy kis irkába régen regényt kezdtem el körmölni; elveszett. Csak a verseimből maradt egy füzetnyi a kamaszkor gyöngécske íráspróbáival. (S egy beragasztott korabeli fényképemmel.)

Varázslat volt az írás, csoda vagy mégsem az, inkább csak lehetőség, hogy csoda legyen; éreztem a teremtő erő hatását, de tehetségem, szakmai ismereteim hiányát is. Egeret szültek a vajúdó hegyeim.

Az erő mindig a formákon túlról érkezik. A kör(vonal) már túl sok, hogy jelezze a teremtő lehetőségekkel telt semmit.

Akár egy istenadta haiku. Alig hallható sóhaj, de (lelki) vihart támaszthat, megváltoztathatja a (belső) évszakokat.

Élt a szomszédos faluban egy öreg költő. Taktusra írta verseit, ahogy apám mondta. Ez a rímes, magyaros versszakokat jelentette, helyi témákat: egy patakba fúlt lány balladáját, az asztalosműhely hangulatát, az útszélre sodródott ember panaszait. Önéletrajzi könyvét egy rövid írásban huszonévesen nyilvánosan megdicsértem. Annak idején többen megorroltak rám, mintha elárultam volna avantgarde ifjúságomat, eszményeimet is. Pedig csak egy apám korabeli őstehetség előtt hajtottam fejet. Őszintén. Tiszteletből.