Irodalmi Szemle, 2013

2013/5 - Pénzes Tímea: Bujdosás (novella)

Főként kutyák kóborolnak az utcákon, amikor rejtekemről előmerészkedem. A nyomomba szegődnek, szaglásznak. Azt hiszik, új gazdira leltek. A részegek is megfordulnak utánam, pár fillérért könyörögnek. Mindenben és mindenkiben a halált sejtem. Ezer arccal környékez meg. Lépteim magabiztosak, de a szívem majd’ kiugrik a helyéről.

A hosszú évek során bolyongó hajléktalan lettem.

Megnyúlnak az árnyak, miközben a sikátorokban bóklászom. Az éjszaka zörejei fel- felhangoznak, szellemek lapulnak a falakhoz. Talán csak rémeket látok. A szédület hatalmasodott el rajtam.

Amíg tudok csodálni, nem mehetek el. Amióta azonban félelemtől űzötten lépek ki az utcára, csodálnivalóból is kevesebb akad. Az éj leple alatt a csoda is elbújik. Körülnézek, igyekszem találni valami néznivalót. Ha megpillantok valami szépet, felemelkedem. Ám a lebegés sem tart sokáig, hamarosan zuhanni kezdek. Szét kellene tárnom a karom. A szárnyam biztosan megtart, eddig sosem hagyott cserben, csak az utóbbi időben rakoncátlankodik. Talán új szárnyat kéne növesztenem. De éjszaka nem nőnek szárnyak.

Folyamatosan terveket szövök. Beszélnem kellene az elmúlással, hogy meggyőzzem, maradnom kell. Nekem és a szeretteimnek. Nem adhatok neki több prédát, mert belepusztulok. Beszélnem kell vele, hogy hagyjon fel az üldözésünkkel. Ne lopakodjon folyton a nyomunkban.

Magányos estéimen a melankólia nyálkás mocsárként bugyog előttem. Belesüppedek. Egy benne megbúvó éhes krokodil csak rám vár.

Kint egyszer zuhog, máskor meg árad be a fény. Esőhullámok ostorozzák az ablakot, majd szemerkélő esőcseppek simogatják.

Sosem húzom be a függönyt, csak éjjelre. Nappal a fénynek semmi nem állhatja útját. Ilyenkor szívom meg magam élettel. A függöny csak arra szolgál, hogy ne engedje ki a sötétet.

Folyton azzal a halállal voltam elfoglalva, amelyik a nyomomban kajtat, de nemrégiben a barátodat csalta kelepcébe. Nem tudom, elbúcsúzott-e az élettől. Sosem találkoztam vele, mégis mellbevágott a hír. Ügy is fogalmazhatnék, hogy nagyon mélyen érintett az elvesztése.

Eltelt pár nap, mire küldtél egy fényképet. Nem tűnt ismerősnek.

Egy régről ismert város utcáit róttam éppen elmélázva. Az első nap szemerkélt az eső, mintha őt siratná az ég. Másnap pedig dőlt a fény. Nehéz felfognom, hogyan lehet napsütésben búcsúzni. Tapogatja a vaksi rögöket a fény. A frissen hantolt sír nem illik a képbe.

Amikor a domboldalon kaptatok felfelé, tele a táskám mások életét leíró könyvekkel. Sokat cipelem mások életét. Nehezen lépdelek, felhők gyülekeznek felettem. Tanulni