Irodalmi Szemle, 2013

2013/1 - Szávai Attila: Annyira szét (novella)

Az Emőke amúgy tényleg zárkózott, de a négy fal között nagyon érdeklődő. Sokat kérdez a szakmámról, nem érti, hogy én abból építettem a házat, hogy mások meghaltak, hogy abból van a számítógép, meg a plazmatévé, a szomszéd Pista bácsi hererákjából. Meg a többiből. Ilyen kíváncsi természet az angyalom. A halálról is sokat kérdez. Ehhez külön érzéke van. Egyre mélyebben bólogat, mikor mondom neki, hogy a halál csak egy állomás, ahonnan ismeretlen vágányokon halad tovább a tehervonat. Próbálom ilyen érdekesebb képekben mesélni, nem akarom még traktálni a komolyabb dolgokkal. Hogy tehát nincs vége a dolognak, csak ennek a csekkbefizetés, választási kampányos, kereskedelmitévé-híradós, autó- és lakáshiteles résznek van vége. Aztán jövök én, meg a kocsi, és le van tudva ez a része. A gyerek ilyenkor nagyon büszke. Elmondom, mi volt legutóbb az iskolában. A különlegesebb foglalkozású apukákat néha megkérik a gyerekek, ugye, menjenek értük a szolgálati kocsival. Az egyik elé rendőrautóval jött az apja. A másiké tűzoltókocsival. Irigykedett a fél osztály. Mikor beállítottam én, a fényes-fekete kombi halottaskocsival, megállt a nyalóka a gyerekszájakban. Képzelheted. Az érzékeny nőként ismert magyartanárnő félrevont, hogy miért kellett ez, minek rémisztgetem a gyerekeket. Alig bírtam meggyőzni, hogy kell ez is: szokják a gyerekek, hogy az élet nem egy Disney-rajzfilm, nem csak puding és kártyavár. Aztán a nő elutazott két hétre.

Ha a hűtővel végeztél, megnézhetnéd a futóműveket is, persze, csak ha nem tartalak fel. Lesz, tudod, egy hosszabb fuvarom. Mit mondasz? Hogy dugjam be a szerelőlámpát, oké, kérlek, tessék. Na, biztos hallottad, én nagyon szeretek utazni. Időről időre útra kelek. Talán, mert egy idő után eltelek a szakmával, a sírkövek mozdulatlanságával. Ahogy bámulnak rám a masszív szürke-fekete emlékművek. Csak állnak ott mereven. Ezért néha elutazom pár hónapra, hogy mozgásban legyek. Az üzletet ilyenkor az unokatestvérem viszi. Tehetséges gyerek. Az életemet rá merném bízni, nemhogy a halálomat.

Akármerre járok a világban, nem tudom megállni, hogy ne menjek el a helyi temetőbe, ne ismerjem meg a helyi szokásokat. A kíváncsiság, gondolom. Vagy a munkám iránti lojalitás. Kész kis katalógusom van más népek, más kultúrák temetőiről, temetkezési szokásairól. Makótól Jeruzsálemig, Alsópeténytől Vlagyivosztokig, Belíztől Vác- alsóig. De, hogy ne menjünk messzire, és mivel tudom, hogy te nemrég költöztél ide a faluba, elmondom, volt már nekünk is különleges megbízásunk. Egy lelkes rádióamatőr temetését egy általa szerkesztett rádióadóval közvetítettük egy előre meghatározott frekvencián, megcélozva a földönkívüli civilizációkat. De rendeztünk már be hálószobát is kriptában, fésülködő tükörrel, DVD-lejátszóval, metszett konyakoskészlettel. A koporsót a selyemmel takart franciaágyra kellett tenni. Temetések után össze szoktunk járni a plébánossal, meg az egyik sírásóval kártyázni, kérdeztem őket, hogy mi a véleményük erről a lakberendezett szertartásról, de csak csóválták a fejüket. A pesti kollégák, mikor találkozunk a továbbképzéseken, szoktak mesélni még cifrábbakat: hajós búcsúztató meg légi temetés. Ohh, mondom.