Irodalmi Szemle, 2013

2013/1 - Szávai Attila: Annyira szét (novella)

De amiket a világjárás során tapasztaltam, azok némelyikétől tuti, eldobod a 28-as kulcsot. Ázsiában bevett szokás a hamvak vízbe szórása. Mikor otthon ezt Ernőkének meséltem, akkor azt kérdezte elsőre, hogy akkor ott a tenger egy jól felhígított formája a halottaknak? Többet nem hagytam kérdezni. Egyelőre nem akartam még összezavar­ni a Tao, a Csí és az egységes mezőelmélet dolgaival, de annyit mondtam neki, hogy a halálon túl, a végén annyira szét leszünk, hogy az már össze van. Hogy egyek leszünk mind. Meg, hogy majd megérti, ha felnő. Egyelőre én sem értem pontosan. De erre is jó az utazás, hogy jól lehet keresni közben a helyed a világban, meg a világ igazsá­gaiban. De Tibetben például feldarabolják az elhunytat és kiteszik egy kijelölt helyre, hogy a madarak és vadak megegyék a maradványokat. A hinduk meg kis tüzeket gyúj­tanak a halottak mellett. A muszlimok lemossák a holtat, megmossák fogait, majd a gyomrát is kiürítik. Tibetben és Kamcsatkában, ha az elhunyt testét kutyák eszik meg, a helyiek szerint jó dolga lesz a másvilágon. De van egy még furcsább: a Nílgirin élő dél-indiai kota törzs kettős szertartást végez. Az elsőben elégetik az elhunytat. Aztán kiszedik a csontokat, hogy azokat a második körben megint elégessék, más halottak csontjaival együtt. Ezután egy tizenegy napos gyászszertartás következik, ami után az özvegy szexuálisan közösül elhunyt ura közeli családtagjaival. Burmában, ha eltemet­ték a szomszédban lakót, egy hétig nem szabad hajat mosni. Félretolják a szépséget a halál oltárán, ki egészen a szélére. Szép az az ívhegesztő ott a sarokban, új? Mondok valamit a szépségről. Sokat nézem a temetőbe járókat. Az emlékezőket. Bizony mondom, az ember megszépül, mikor em­lékezik. Talán, mert a múlt megértése nemesebbé teszi a vonásokat. Nemesebb lesz a lélek és a jellem, ha van mire emlékezni. Főleg, ha kellő helyre tudod tenni az emléket. Mert, tudod, aki megérti a múltat, az a jelent is tisztábban látja. Az emlékező embert a legnagyobb tömegben is megismerem. Jó orrom van ehhez. Száz méterről megér­zem az emlékezés szagát, elhiheted. Sokat elmond, ki hogyan viselkedik a temetőben. De általánosságban elmondható, hogy a legzordabb, legridegebb lélek is megenyhül egy gondosabb sírkertben. A legmerevebb, legérzéketlenebb is megáll a sír előtt, majd megfeledkezik magáról, néhány percre átadja magát az emlékeknek. Aztán, mint aki túl megengedő volt, és ezt kissé szégyelli, krákogva, zavartan hátralép. Sokan megjegy­zéseket tesznek a szomszéd sírokra. De hát mi élők már csak ilyenek vagyunk. Mondok neked valamit. Leginkább alkonyatban szeretek sétálni a temetőben, ilyenkor nem szolgálati célzattal, hanem csak úgy, civilben. Lélekből, nem megbízási szerződésből. Főleg november első napjaiban, mikor a sok száz kövér fejű krizantém, mint megannyi angyalfej, ott ül a síremlékek körül. Szinte világít az alkonyati ködben az a sok szőke angyali gyerekfej. Na, éppen kész is lettél. Egész gyors voltál. Mennyivel tartozom? Ne már. Hogy megint a vendéged voltam: egy féltengelyre. Hol egy karburátor, hol egy szervócső, most meg a féltengely, alig lehet követni. Na, jó, de ha majd kell valami tőlem, csak szólj, oké? Vendégem leszel, ígérem. Meghálálom. 28

Next

/
Thumbnails
Contents