Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Németh Zoltán: Önéletrajzi fikció a nő médiumán keresztül (Hendi Péter Átszállás Zürichben című kötetéről)
ÍZLÉSEK ES POFONOK sávjaival, több bekezdés a fordítás során alkalmazható helyesírási- nyelvhelyességi teendőkkel és a honoráriummal... Az Átszállás Zürichben elbeszéléseinek egy másik jellegzetessége (az időkeverés mellett) az, hogy fikció és önéletrajz határvidékére helyezik magukat. Vagyis - Lejeune terminusával élve - a kötet szinte minden szövege megköti azt az önéletrajzi paktumot, amely után az olvasó a narrátor és az önéletrajzi én figuráját egymásra montírozza. Ez azt vonja maga után, hogy a könyv elbeszélései az önéletrajz, önvallomás, magánbeszéd, visszaemlékezés, napló műfajaira játszanak rá. Az kétségtelen, hogy az ezáltal megjelenő életút színes, érdekes, bonyolult, s mindenképpen az olvasó érdeklődésére tarthat számot, hiszen az idegenségre, az idegen kultúrára, idegen nyelvre reagáló narrátor, a kalandos életút fordulatait szövegbe író beszélő és a szerelmi életével szembenéző főhős pozícióit ré- tegezik egymásra a kötet elbeszélései. Több elbeszélésben is találhatunk azonban olyan helyeket, ahol megbicsaklik a hang, és szinte kínossá válik az olvasás. Ez a már említett túlbonyolítás és fontoskodás különösen akkor rontja le a szövegek esztétikai hatását, ha az önéletrajz olyan eseményeihez kapcsolódik, amelyek vagy teljesen érdektelennek tűnnek, vagy a szöveg olyany- nyira közel engedi az olvasót, hogy az már zavarba ejtő és elutasítást vált ki. Számomra mindenképpen ilyenek azok a minduntalan visszatérő szövegrészek, amelyek a narrátor kéziratairól szólnak. Kivel találkozott, melyik szerkesztő dobta vissza az elbeszélő kéziratát és miért, hol nem publikált és hol igen stb. A Három ábránd című elbeszélés egyik pontján például arról olvashatunk, hogyan utasította el „Hendi Péter” írását az Élet és Irodalom akkori szerkesztője, Cseres Tibor. Ugyanebben az elbeszélésben a Göteborgs Posten című svéd lap elutasító leveléről is értesülünk, miközben „a Göteborgs Tidningen elfogadta a Lány a kikötőben!” (50-51.). A francia fordítónő című elbeszélésből azt tudhatjuk meg, hogy két elbeszélése is megjelent - „az egyiket a budapesti 2000, a másikat a pozsonyi Kalligram közölte. Előtte hiába próbálkoztam velük a Holminál és két másik rangos folyóiratnál...” (100.) Nem sokkal később azt is megtudhatjuk, hogy „Talán mégiscsak volt abban valami, amikor az Alföld azt válaszolta, hogy sajnos nem ütöm meg az ő magasra tett mércéjüket” (102.). Később kiderül, a narrátor egy novelláját francia fordításban a Nouvelle Revue Franchise jelenteti meg. És így tovább. A szövegnek ezek a részei, például a francia megjelenéssel járó elfoglaltságok - telefonálás, e-mailezgetés - a kötet leggyengébb részei közé tartoznak. Ráadásul minden önkritika (amely által az irodalmi életben kevés sikert elérő figura képe jelenik meg az olvasó előtt) és minden öndicséret (amely tudjuk, mit csinál) - mivel a kötet elbeszélései fenntartják az önéletrajzi paktumot - az életrajzi szerzőt is minősíthetik. A kötet számomra legizgalmasabb rétege az időkeverés és a (nyelvi, kulturális, történelmi) idegenség szövegbe írása mellett az a megoldás, hogy a fent említett önéletrajzi kódok egymásra rétegeződései minduntalan, folyton, leállíthatatlanul nők erőterében, a női identitáshoz való viszonyban, a szerelmi kapcsolatok hálójában jelennek meg. így sajátos helyzetbe kerül a narrációs helyzet; a narrátor és az önéletrajzi én közé folyton nők ékelődnek, s a történetek tulajdonképpen kizárólag ezeken a nőkön keresztül jelennek meg. Gyakran egyszerre három nő 92
