Irodalmi Szemle, 2013

2013/4 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Bedecs László: Magad vagy (Szászi Zoltán Kilátó című kötetéről)

IZLESEK ES POFONOK

rólad című, címében a besúgásra utaló, de a szövegben ezt meg nem erősítő versben, hanem a szűkülő tér élménye, a „szülőföld” emlékének halványulása, az egyre kényelmetlenebbé váló hely látványa. Szépen fogalmazódik ez itt: „a kert évente össze / s összébb megy / nem tudok nekifutni / nem lehet kitárni a karom”.

Majd minden versben találhatunk hasonlóan eltalált, jól végiggondolt és előkészített képet, de csak ritkán érzem úgy, hogy az egész vers egyben van, hogy nincsenek kilógó sorok, hogy a szöveg egésze egyfelé mutat. A koncentráltság hiánya Szászi kötetének legfőbb problémája. Mindig maradt egy kis káosz, egy kis zavar a szövegben, amit a szabad vers tempója csak még jobban felerősít. Érdekes, hogy a hosszabb, három-négy, vagy épp hét-nyolc oldalas versekben a legkevésbé zavaró mindez, ezért ezek a kötet legjobb szövegei. A Hát ez mi címűt emelném ki ezek közül, mely épp a már emlegetett kassáki, a Ló meghal...-ból ismerős versmondatokkal halad előre, szépen összegyűjtve a kötet legfontosabb motívumait: a korai, betegség okozta kórházi halált, a súlyos magányt, az idő pusztító múlását, az érzelmek nélküli szexualitást és az egymásra figyelés teljes hiányát. Nagy műgonddal szövi ezeket egybe. Látszik, hogy a hosszú vers megengedi, hogy az itt is széttartó részek végül összeérjenek, sőt, van hely ismétlésekre, hangsúlyváltásokra, lassú építkezésre. Ahogy az is látszik ebben a szövegben, hogy Szászi milyen magabiztosan kezeli a választott ritmust, prozódiát. Mert látszólag egyszerű a szabad vers, látszólag automatizált a beszédmód, de ez csak a látszat: nagyon kell fi- / | gyelni minden egyes szóra, hiszen akár egy rosszkor jövő hosszú magánhangzó is megtörheti a szöveg dallamát. Szászi ezt pontosan tudja, és ha más versekben nem is mindig, itt magabiztosan kezeli a nyelvet. Hogy csak egy félmondatot emeljek ki ennek illusztrálására, egyben e tragizáló költészet mélyén is mindig ott lévő humort is bemutatva: „a magát doktor úrnak szólító fiatal segédorvos éppen a platina / vagy inkább hirtelenszőke de a hajszálak tövében már megkopott festésű / bubifrizurát viselő főnővér / kerek és lassan már minden rugalmasságát elvesztő / de legkevesebb három méterről még mindig egészen tűrhetőnek látszó / érett fügét formázó seggét simogatta” - hogy aztán a vers végére kiderüljön, miközben ezek egymást simogatják, egy beteg meghal, de az a bizonyos, rugalmasságát elvesztő fenék is csak azt jelzi, velük is múlik az idő, számukra is közeleg a vég.

Miért Kilátó a kötet címe? Sajnos,

Szászi Zoltán rossz címadó, ez a verseknél még inkább látszik, de itt talán még van megoldás: nem a költészet magasságaira utal ezzel, ahonnan bármi is jobban látható, vagy ahonnan messzebbre lehetne látni, hanem a sötét kilátásokra, melyekről bőven volt már szó. És még egyszer mondom: mindezt mélyen átélve, ha tetszik, bölcsen adja elő, kimérten, következetesen, biztos kézzel. Hatodik kötete ez - megérdemelné a nagyobb figyelmet.

(Szászi Zoltán: Kilátó. Pozsony, 2012, Kalligram Kiadó, 98 oldal, 1600 Ft)

89