Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Bedecs László: Magad vagy (Szászi Zoltán Kilátó című kötetéről)
ÍZLÉSEK ÉS POÉONOK erősíteni is kívánja. Azaz nem tetszeleg a költő pózaiban, hanem inkább a mindennapi élet feladatairól és kellékeiről beszél: mosogatás, krumplihéj, rozsda, sárga neon - ezek határozzák meg a versek világát. Nagyon tetszik, ahogy mindezzel játszanak a szövegek. Például amikor próbálnak valami nagyot mondani, de aztán a következő sorban gyorsan vissza is vonják az ünnep vagy bármilyen rendkívüli esemény lehetőségét: „egy hét múlva eljön a húsvét / aztán elmegy a húsvét / és nincsen” (E kor); „int egy lány gyere / de mégse” (Hát nem megy...); de a legszebb megoldás az olyan című versben található, mely úgy kezdődik, mintha egy szerelmes vers lenne, aztán kiderül, hogy nem egy lányhoz, hanem egy régen halott férfihoz beszél, bizonyára épp a szlovák anyanyelvű Petőfihez: „kislányosan vékonyka a csípőd / jobban mondva / ami maradt belőle / ha egyáltalán te vagy az a pár csont”. Vagyis nincs kiút a költői tekintet számára a pusztuló, lefelé tartó közegből. Hiába próbál az élet fényesebb, vidámabb felére nézni, ez nem sikerül, mert a sötét színek erősebbek, és azonnal rátolódnak a szebb képekre is. Viszont a próbálkozás, a keresgélés azt eredményezi, hogy a versek nem vesznek bele a tragizáló, kesergő hang kiszámítható üzeneteibe, hanem valamiféle vitahelyzetet szülnek, gondolkodást követelnek. Gondolkodást arról, miért van inkább a rossz, miért van inkább az elmúlás, mint az örök jó, az állandó boldogság. A Ma már ennyi csak melankolikus első sora: „holnap már ennyit se látsz”, pontosan összefoglalja ezt a világlátást: nem jó, ahogy most élünk, de ennél már csak rosszabb lesz. És miért? Talán az élet logikáját próbálják ezzel feltárni a versek. Hiszen ha az élet a halál felé tart, és mindebből senkinek sincs menekülés, ha tehát az élet maga eleve és lényegileg tragikus történetet ír, akkor minden más is, ami az élethez kapcsolódik (a szerelem, a gyerekek, az evés-ivás és minden más) hasonlóan tragikussá kell, hogy legyen. Ráadásul a kötet mindehhez következetesen tartja magát, azaz a szerző érett, megélt és teljességében felvállalt álláspontjának látszik. Ritka az ennyire zárt, jól szerkesztett kötet - jó az ilyesmit látni. Az elmúlás egy másik kihívó kérdése is ott feszül a versekben: tudunk-e bármilyen hatással lenni a világra, jelent-e bármit is, hogy itt vagyunk? Szászi nem fut el az efféle, végső soron etikai problémák elől sem, pedig néha ezekre is csak fájdalmas, keserű válaszokat talál. Merthogy minden próbálkozás ellenére is oda fut ki a kötet, hogy egyedül vagyunk, mindent magunk kell megoldanunk, és az legfeljebb egy illúzió, hogy bárkire vagy bármire hatással lehetünk, „magamnak küldök ímélt” - olvashatjuk ebben a bizonyos utolsó versben, majd az említett „illúziók”-ról is szó van, és végül arról, hogy a magány már csak így, önmagunk társaságában és önmagunkban híve kerülhető el - ha ugyan nem épp az irónia az erősebb itt is, és nem épp arról van szó, hogy a magány teljességgel elkerülhetetlen. Hasonlóan kegyetlen és őszinte kép a hátlapra is kitett versből a haza és egy lyukas bádoglavór azonosítása. De nem is ez a legfájdalmasabb ebben, a Ki mit jelent 88
