Irodalmi Szemle, 2013

2013/4 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Bedecs László: Magad vagy (Szászi Zoltán Kilátó című kötetéről)

B E D E C S

László

MAGAD VAGY

A felvidéki költőké között Tőzsér Árpád verseiben látni leginkább a tudatos hagyománykeresés nyomait és eredményeit, azt tehát, hogy a „földi” költőelődökre a többieknél nagyobb figyelem esik. Nála Madách drámai költeménye kerül a központba és lesz világirodalmi rangú szövegesemény, hogy aztán a nyolcadik, prágai szín tovább is íródjon a köteteiben. Szászi Zoltán verseit olvasva érzek valami hasonlót: az érsekújvári születésű Kassák tűnik fel újra és újra a szövegek mögött, sőt, a Kassák után című vers nyíltan is vállalja ezt a hatást. Igazából nincs ezen mit csodálkozni, inkább az a csodálkoznivaló, hogy Kassák gazdag és kísérletezésekkel teli, ráadásul nem is csupán a nevéhez tapadt avantgárd poétikákat mozgató, hanem a harmincas évektől már a „visszaklasszicizálódott” költői nyelvet is felajánló költészete nem kelti fel gyakrabban a kortárs líra és azon belül a felvidéki költők figyelmét.

Szászi azonban természetes módon talált rá erre a versnyelvre, hiszen maga is a szabad vers felé tájékozódik, és elsősorban a hosszabb, akár száz vagy még több soros szövegekben tudja tudásának és tehetségének legjavát megmutatni. És bár láthatóan nagy adósságai vannak a versmondatok képzésekor és a képi világ kialakításakor Kassák felé, de közben szorosan fogja a klasszikus modernség költőinek is a kezét: a József Attila-versek létszemlélete gyakran hallatszik Szászi soraiban, de például Juhász Gyulát és az ő komorságát is megidézi egy emlékezetes versben. Egyáltalán: Szászi legfontosabb témája az elmúlás, a betegség, az öregedés és általában az idő előrehaladása, és ezek a témák szinte vonzzák a huszadik század első felében oly elterjedt elégikus hangot, ami nála nem a lázadó, „csak azért is”- attitűddel kapcsolódik össze, hanem a be- lenyugvó, lemondó magatartásmintákkal, a szomorúsággal és egy csöppnyi öniróniával, melyhez szintén a Nyugat mesterei szolgáltatnak mintákat.

De igazságtalanok lennénk, ha Szászit a nagy elődök egyszerű követőjének, valamiféle epigonnak tartanánk, merthogy a kötetében a hangfekvés, a motívumvilág és a versszerkezet is mutat kifejezetten eredeti, ötletes és előremutató, kortárs elemeket. Kezdve a technika mai szavaival, melyeket szívesen használ szlengesen, lazán: „írnél”, „mikro”, „reklámcédula” - ezzel közelebb hozva a verset olvasóihoz és közelebb a beszélőt a hétköznapi problémákhoz. Tudjuk, a posztmodernitás egyik legfontosabb eredménye, hogy a művésztől elvette a kitüntetettség terhét és dicsőségét, hogy a költőt nem vátesznek és zászlóvivőnek tekinti, hanem egynek közülünk, aki éppúgy próbálja elrendezni az életét, befizetni a csekket, bekapcsolni a mikrót vagy időben megválaszolni az e-mailjeit, mint bármelyikünk, és nagyon jó, hogy Szászi nemcsak tudatában van ennek a tapasztalatnak, hanem verseivel

87