Irodalmi Szemle, 2013

2013/4 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Soóky László: Homokbuckák a Rózsák háborúja környékén (a Komáromi Jókai Színház III. Richárd című előadásáról)

IZLESEK ES POFONOK

kus tusájában végül kibontakozott a teljes nőiessége és színészi tehetsége is. Titokzatosan megragadó színpadi pillanatokkal ajándékozott meg Mokos húsát szaggatva.

IV. Edward (Olasz István) a hiú, élv- hajhász, trónon lévő király több lehetőséget is kapott Shakespeare-től arra, hogy kiszabaduljon a magára vállalt pojáca- ságból. Olasz István nem keresett kitörési pontokat, beletörődött abba, hogy a

III. Richárdban volt egy szerep, amely IV. Edwardként vonul be a színháztörténetbe, de a rendező elstiklizte, Olasz pedig nem vette komolyan. Ez néhány pillanatra vészhelyzetet teremtett az előadásban, ugyanis a feltörekvő újgazdagok és a jelenlévő nemesek közötti feszült hangulat „műbalhévá” silányodott. Mokos magába roskadt, Rancsó Dezső és Benkő Géza hidalta át a kínos pillanatot.

Nem nagy szerep Lord Hastingsé a

III. Richárdban, de jelentős. Benkő Géza megérezte a lehetőséget, vállalta az önérzetében sértett, kétszínű és százfelé hűséges, talpnyaló, önérzetes, lelkiismeretlen, gyáva, mégis büszke angol nemes bérgyilkolásra is hajlandó lelkületét. Benkő Géza egyre érettebb színész, indulatosságában sem harsány, tapintatos mind a rábízott szerep megformálásában, mind a partnereivel szemben. Figyelmet érdemlő erény.

Tudom, persze, tudom, hogy hány éve nem játszott Rancsó Dezső a komáromi színpadon, mégsem írom le, csak annyit, hogy hiányzott, nagyon. S ha mód van rá, akkor itt kell fogni, meg kell tartani, hogy sokszor hallhassuk és láthassuk őt. Hogy százszor elmondhassa más által megírt szavakkal azt, amit itt mondott el Shakespeare után:

„Ismerjük egymás arcát, de szívemről Ö sem tud többet, mint én a tiedről,

S én sem övéről, mint te az enyémről.”

Buckingham kulcsembere Angliának, s Rancsó Dezső az egyik kulcsembere volt ennek az előadásnak: egyetlen koronás fő vagy koronázásra áhítozó számára sem lehetett közömbös, hogy kihez közelít. így él, így viselkedik Buckingham, ilyennek formálja meg szerepét Rancsó is mindaddig, míg Gloster kétlakiságába bele nem szédül: egy pillanatra elragadja őt is a csillogás, az öntudatosság félszegségbe és megszégyenülésbe hanyatlik. Szolgálatért ígért fizetséget kér, megalázottan kunye- rál, hogy a végén büszkeségét újra megtalálva kimondhassa: „Bűnökre bűn jön, a szégyenre szégyen.”

Számos, főként rendezőileg elvarratlan szálra lelhetünk az előadásban, de oly mértékben esetlegesre, mint a csatajelenet, egyre sem. Ez a jelenet ordenáré módon bunkózta le az eddigi felépítményt. Richmond gróf (Tóth Tibor, Jászai Mari-díjas) és III. Richárd élet-halál küzdelme a csatamezőn, vagy hol. Azt, hogy Richmond gróf létezik, tudtuk. Azt, hogy jön, s megérkezik, tudtuk. Azt nem sejtettük, hogy egy arab forradalmár diadalmaskodik majd a Rózsák háborújának döntő ütközetében, s mondja ki, mint Hollófernyiges a végső tutit: „Isten mond áment s élni kezd a béke.” Rendezőileg, kosztümtervezőileg és színészileg is káosz. Nagy szerencse, hogy Mokos Attila játszotta III. Richárdot.

Jött-ment, intézkedett, dudorászott Ánglusföldön, a palotában, a Towerben, itt-ott egy kalapos kis emberke, Sir William Catesby (Fabó Tibor, Jászai Mari-díjas). Ha szólt, nem szaporította a