Irodalmi Szemle, 2013

2013/4 - Brutovszky Gabriella: „Ha szívemből kolbászt töltenének” (tanulmány)

költészet, illetve a régi és a kora újkori magyar irodalom kapcsolatara, ezzel kiegészítve a könyvről eddig megjelent recenziókat is, amelyekben a XIX. század előtti poétikai források legfeljebb említés szintjen vannak jelen.

6 Például Kovács András Ferenc Saltus Hungaricus című kötetének darabjai sorolhatók ide.

7 A kötetnek összesen 16 fejezete (ciklusa) van, a fejezetek egy-egy vers címét viselik.

8 Kálmán C. György: A politikai olvasásról. ÉS, 2012/2.

9 Lapis József: Egy kötet a demokráciáról. Műút, 2012. 034. szám.

ledés homályába merültek. Ilyen például a hajdútánc vagy a XVIII. században közkedvelt alkalmi-politikai műfaj, a paszkvillus,6 ezenkívül az antológiában helyet kaptak például a barokk közköltészeti formák is. A kötet versei önmagukban is megállják a helyüket, viszont hermeneutikai szempontból a produktívabb befogadáshoz érdemes egymást kiegészítve, egymásra válaszolva, azaz egymás interakciójaként olvasni az egyes fejezetekbe7 sorolt szövegeket (a versek után azok megírásának évét is feltüntetik, amitől az olvasó ha akarna, sem tudna elvonatkoztatni).

„Hagyományosabb” poétikai források (közköltészet)

A politikai költészet mivoltáról jelen tanulmányomban nem nyitnék vitát, Kálmán C. György állítása mellett foglalnék állást, amely szerint „a politikai költészet attól az, ami, ahogyan befogadják”8, vagyis maga az értelmezési folyamat határozza meg a vers jelentését, nem a kategorizálás. Hogy ki milyen kontextusban értelmezi az adott szöveget, az szubjektív és igencsak szerteágazó. Például a fentiekben tárgyalt kötet versei eredendően politikai jelentéseket hordoznak, viszont az aktuális jelentés politikai kontextusa egyénfüggő (azaz például másképp értelmez egy mai olvasó egy Petri-verset, mint egy pár évtizeddel ezelőtti befogadó). Jelen írásomban elsősorban a lírai hagyomány felől közelíteném meg a kérdéskört, és próbálok befogadás-központú értelmezési lehetőségeket felvázolni, mindeközben törekszem két kor horizontjának össze fonására és néhány fogalmi apparátus releváns magyarázatára is.

A következőkben két vers tárgyalására kerül sor. Mindkettő egy olyan költői hagyományt próbál újraírni, amely természetesnek tartotta az alkalmiságot, a közösségi jelleget. Az e versek lírai beszédmódjában megjelenő többes szám első személyű „mi” nem feltétlenül nemzeti meghatározottságú, hiszen „a kora újkori szövegek szubjektumszerkezete, személyessége másként mutatkozik meg, mint akár a romantikus, akár a modern lírában. Nem annyira az énközpontúság, a vallomásosság alakzataival operálnak e művek, hanem valamilyen közösségi struktúrába illeszkednek

.”9