Irodalmi Szemle, 2013

2013/1 - Veres István: Testimónia (novella)

teste alatt a mérleg mutatója reggelente a hatvanas számon túli tartományokba ritkán merészkedik, ő mégis képes mindössze mutató- és középső ujjának igénybe vételével mozgásba hozni a nálánál többszörösen súlyosabb nyílászárót. Vagy azért, mert a folyamatot már számtalanszor abszolválta (az előző, sőt a korábbi papot is ő, illetve szülei látták el vacsorával-ebéddel; a reggelivel az öregek sem törődtek, mondván, hogy kifliért a tisztelendő atya már csak el tud ballagni a boltba), vagy mert egyszerűen csak, ahogy megboldogult nagyapja fogalmazott, tudja, hol kell megnyomni.

Higgadt bólintással és félarcos mosollyal válaszol a belépő nő köszönésére. „Inkább a padlót kellene megnézni a sarokban” - csapja össze mímelt fontoskodással, de azért mégis egyfajta papos teátralitással sima, de felül feltűnően szőrös lapátkezeit, miután az emeletes ételhordót az érdeklődés legkisebb jele nélkül a konyhaszekrény morzsákkal, nejlonzacskókkal, kiürített lapos konzervdobozzal (a füstölt heringet hozza legyen szíves, abban a zöld kiszerelésben, köti rendszeresen a szakácsnő lelkére) meggyalázott pultjára száműzi. „A sarokban? Miért, ott mi van már megint?” - indul meg sietve a hálószoba felé a középmagas termetű Piroska szétzipzárolt narancssárga vattadzsekijében, persze csak miután a küszöb előtti rongyszőnyegen két szakszerű, laza mozdulattal megszabadult az agyagos, kerti sártól felismerhetetlenné dagadt lábbelijétől. Tíz másodperc sem telik bele, és már jól megfigyelhető, amint a padló sarkát vizsgáló, meghajlott nő kinyomott feneke köré világoskék bugyijának nadrág alól kilógó szegélye von homorú és befejezetlen glóriát. „Hát igen, egér az itt mindig volt” - sóhajtja megtört derékkal a nő, tekintetével elidőzve az emlegetett rágcsáló ott felejtett fekete, hegyes végű, hosszúkás ürülékei között, periferikus látásával szem elől nem tévesztve a baj fontos állomását, a padlólap szélében kirágott méretes lyukat sem. Vannak nők, akiknek soha nem szélesedik ki a fenekük, függetlenül attól, mit esznek, hol élnek, és hogy veri-e őket a férjük vagy sem. Piroska is ezek közé tartozik, szögezi le magában, beleágyazva a tekintetét a szűk nadrág, és az összenyomott farpofák által kialakított sötét, függőleges kanyonba, miközben a megrongált padlórészt bámuló nő már vagy másfél perce mozdulatlan. „Holnap átküldőm a Zolit” - nyúl a sáros cipőkért a nő, közben gondterhelt arcot igyekszik vágni, bizonyítva ezzel a papnak, hogy igenis, fontosnak tartja a probléma mielőbbi megoldását. A farmernadrágos esperes (aki akkor sem sértődik meg, ha leplébánosozzák) ismét él az Úr adta lehetőséggel, és megjáratja tekintetét a meghajló nő fenekén. „Köszönöm, Isten áldja” - húzza, majd zárja be a távolodó vattakabát után az ajtót, és egyből az ablakhoz siet, hogy a rolókat is gondosan elfordítsa. Idegesen fújja ki a levegőt a szoba közepén állva, hogy aztán egy hirtelen, dühödt mozdulattal cipőstül az ágyra vesse magát. Tenyerében érzi a női fenekek tapintását, amelyeket eddig alkalma nyílt megtapintani, különös tekintettel a legutóbbi kettőre, amelyeknek ha nem is a vesztét, de áthelyezését köszönheti. Kínjában sokadszor röhögi ki saját magát, amiért tizenhét évesen elhitte, hogy a papok képesek leküzdeni a kísértést. A szemináriumba ugyan nem ezért iratkozott be, de elvárásai között ez is ott volt. Aztán ahogy jöttek egymásra az évek, ugyanúgy nem történt semmi, mint korábban. Nemcsak hogy nem volt képes semmit sem leküzdeni, vagy ellenállni vala20