Irodalmi Szemle, 2013

2013/1 - Veres István: Testimónia (novella)

pok többsége, ő is izzadós tenyerű típus, most mégis komoly nyomóerőt kell kifejtenie, hogy középső ujjának langyos és száraz begyével a lap jobb felső sarkát a többiről nagy nehezen leválasztva az oldalon fordítani tudjon. A ruha nélküli, borostás arcú, kicsit pocakos férfi a képen hátulról próbál közelíteni a sétahajó kormánykerekére támaszkodó, szintén majdnem ruhátlan (egy derekára felcsúszott rövid, szűk szoknyát visel mindössze), vörös hajú nőhöz. A háttérben jól kivehetőek a pesti alsó rakpart kontúrjai a Független Kisgazdapárt világító jelképét a tetején viselő többemeletes épülettel. A hajótatban hullámos haját a vízbe lógatva egy szőke lány térdepel, akiben a pap alkalmi szakácsnőjének távoli hasonmását véli felfedezni. „Át kellene hívni Piroskát” - fordítja puha, borotvált arcát a falióra felé, majd megfontolt, és előre kiszámított mozdulatokkal becsukja a folyóiratot, mintha csak a nehéz, marhabőr kötésű misekönyvvel tenné ugyanezt. A telefon kicseng, Piroska pedig készséges libahangján köszönés helyett megkérdezi: vihetem a vacsorát, plébános úr? Miután a telefont helyére, az asztallap bal felső sarkába csúsztatja, végiggondolja, minek kell megtörténnie abban az öt, vagy talán hét vagy tíz percben, amíg Piroska a kert felől (mivel kertszomszédok, mi több, kerítés sincs, ami elválasztaná őket, meg hát minek is, amikor a papkertet is ők művelik már évtizedek óta) az emeletes alumínium ételhordóval az ajtóig eltipeg. A názáreti Jézus Krisztus harmadnapra történt feltámadásához hasonlítható, megcáfolhatatlan tételnek tűnik, hogy a folyóiratnak az íróasztal felső, zárható fiókjába kell kerülnie, annak is a belső rekeszébe. A színes és hivalkodó címlap, de már a piros mezőben virító három nagy nyomtatott betű, az Ö, a K és az M azonnal magára vonná a szakácsnő figyelmét, amire jelen esetben semmi szükség. Ezután már csak annyi a teendő, hogy maga elé vegye a barna műbőr kötésű Bibliát, és belecsúsztasson egy papírlapot, majd mellé tegye a golyóstollat. Mert ahogy a telefonban említette, nagyon megéhezett, az éhség viszont nem jön csak úgy magától, mint a pünkösd vagy az advent, hanem előzmények kellenek hozzá. Ő most éppen attól éhezett meg, hogy beszédet ír, vagy ahogy mondani szokták, szentbeszédet vasárnapra, a nagymisére, hogy a hívek a Boldog- asszony anyánk után ne érezzék úgy, hogy feleslegesen tették tiszteletüket az isten házában.

Kicsit mintha idegesítően túl hosszú lenne az idő, amely a három koppanás között eltelik. Nyilvánvalóan nem a női cipősarkak koppanásairól van szó, ezt tudja ő is. Egyrészt mert magasított sarkú cipőben a kertbe menni nagy melléfogás, másrészt mert mire a két kerten átgyalogol, képtelen lesz bármilyen, koppanáshoz hasonlító zajt, sőt bármilyen hangot kiadni a cipőjét makacs ragaszkodással körbeölelő masszív és kérlelhetetlen sár miatt. Piroska a három koppanás utáni csendet általában igen, tessék!-nek veszi, így most is magabiztosan löki be a faragott ajtót, melynek illesztései az évtizedes (de ki tudja, talán évszázados) igénybevételtől jócskán megfintultak. Azt kijelenteni, hogy a szentlélek tartaná össze, mégis túlzás lenne, készültének egyik fő szempontja ugyanis az volt, hogy esetleges későbbi szétszedése (vagy szétesése) nagyobb munkabefektetést igényeljen, mint annak idején az összerakása volt. Egyértelműen szükség van tehát a határozott mozdulatra, hogy az ajtó megindulhasson befelé. Bár a szakácsnő fonnyadó