Irodalmi Szemle, 2013

2013/1 - Tőzsér Árpád: Horror vacui 3. (naplójegyzetek)

Március 21.

Tegnap hajnalban talán kitört a harmadik világháború: az USA, Anglia és Ausztrália megtámadták Irakot, állítólagos atomfegyvereit elpusztítandó. Úgy látszik, nekem az a létrendeltetésem, hogy tanúja legyek a világ végleges pusztulásának. Világháborúval kezdődött az életem, azzal is ér véget. Bár ebben a pillanatban még mintha mi sem történt volna, írom a drámámat az 1604-es Prágáról, Rudolf békéjéről, bár talán a 30 éves világégés (a világtörténelem első „világháborúja”) sem a defenesztrációval kezdődött, hanem Bocskaival, 1604-ben, de akkor ezt még senki sem tudta, mint ahogy most is kevesen gondolnak világháborúra. A világtörténelem mindig postfesta történik, csak Simeon tudta előre, hogy az idvezítőt látja a gyermek Jézusban. Adja Isten, ne kelljen hamarosan elmondanom Simeonnal, hogy elbocsáthatod a te szolgádat Uram, mert látták szemeim a világod pusztulását.

Március 26.

A mai posztmodernek (urbánusok?) olyan gőggel néznek a „népiekre”, mint valaha a latinul író humanisták néztek a népnyelvű, kevésbé tudós képzettségű ún. deák-írókra, költőkre. De közben nemigen csináltak egyebet, csak latinra fordították vagy latinul újra megfogalmazták azokat a történelmi mondákat s a népi emlékezetnek azokat az egyéb tartományait, amelyeknek eredetileg természetesen a népnyelv volt a szerves formájuk, latinul ugyanis nem éltek volna meg, nem volt éltető közönségük. Ezt csinálták már a középkori gesta- és krónikaírók is, de Bonfini sem igen csinált mást, csak szellemben is „latinosította” Thuróczyt, értsd: Európa-kon- textust kerekített a Krónika című Thuróczy-féle történelmi mondagyüjtemény köré. Aztán olvasók nélkül lassan belepte a por az egész latin nyelvű magyar humanizmust. Ötszáz év elteltével Szörényi László és Csehy Zoli fújja, fújja róla a feledést. Kívánok hozzá nekik jó tüdőt! - Tegnap fogorvosnál voltam. Várnom kellett, üldögéltem a folyosón, megjelent egy idős házaspár, azok is vártak. A férfi nagyon furcsán viselkedett. Leült, hirtelen felállt, újra leült, felállt, sietve ide- oda járkált a folyosón, benézett a padok alá, próbálta a szekrényeket kinyitni, láthatóan keresett valamit, a felesége aggódva kísérte a szemével. Aztán megállt egy szintén várakozó, idegen férfi előtt, s hangos „No, nie!” (Na, nem!) kiáltással (amelynek az értelme ott kb. az volt, hogy „ez nem lehet igaz, valóban te vagy?”) percekig rázta a tanácstalanul mosolygó idegen kezét. Az asszony odament hozzájuk, s megkérdezte a férjétől: Na, emlékszel az úr nevére? A férj nem válaszolt, hanem tovább futott, sorra nyitogatta a folyosó ajtajait. A felesége mindig a nyomában. A folyosó végén megfordultak, s kezdődött minden elölről: kereső mozdulatok, ajtónyi- togatás, az idegen férfi előtt újra „No, nie!” - Elmondhatom, hogy láttam az Alzheimer-kórt demonstrálódni. Teljes pompájában. S én akkor adjak hálát a Jóistennek, hogy csak a fogam fáj, hogy napjában csak gyomorgörcseim vannak, hogy éjszakánként csak oroszlánok üldögélnek a mellemen, hogy csak urbánus-népi problémáim vannak.

Március 30.

Kertész Imre Jósvai Lídiának, Berlinben: A magyarországi kritikámnak semmi köze hozzám. Semmi emberi nincs bennük, nem Kertész Imréről szólnak, hanem valami személytelen szörnyetegről. Megvallom, nekem, olvasóként, ezeket a kritikákat olvasva eszembe nem jutna egy Kertész Imre-könyvet megvenni. - Kertész, mint annyiszor, most is telibe talált valamit. Magáról beszél, de általánosítani is lehet az általa elmondottakat. Az ún. tudós kritikában általában valóban nem sok emberi van. Preparátumként vizsgálja a művet, holott az élő, eleven szervezet.

17