Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)
ROBERTO BOLAŇO életét, akik baloldaliak voltak, mégis pontosan ugyanúgy gondolkodtak - legalábbis csípőtől lefelé -, mint az abban az időben Chilében regnáló jobboldaliak. Egyszer a „Szem” eljött hozzám ebédre. Anyám ezt nagyra értékelte, a „Szem” pedig úgy viszonozta a kedvességet, hogy időnként fényképeket készített a családomról, vagyis anyámról, a nővéremről, anyám valamelyik barátnőjéről és rólam. Mindenki szereti, ha fotózzák, mondta nekem egyszer. Számomra közömbös volt a dolog, legalábbis én így képzeltem, de kicsit elgondolkodtam, miután elhangzottak a szavai, és arra jutottam, hogy igaza van. Csak az indusok közt van pár, aki nem szereti a fotókat, mondta. Anyám azt hitte, hogy a „Szem” a mapuchékra gondol, de valójában az indiai indusokról beszélt, arról az Indiáról, amely később oly fontos szerepet játszik majd az életében. Egyik este ott találtam a café Quitóban. Alig voltak törzsvendégek, és a „Szem” a Bucarelire néző kirakatban ült, előtte egy pohár kávé, az a vastag falú, nagy pohár, amely annyira jellemző volt a Quitóra, és azóta sem láttam más közintézményben. Leültem mellé, és egy ideig beszélgettünk. Mintha áttetsző lett volna. Ez volt a benyomásom. Üvegszerű volt, és úgy tűnt, mintha az arca meg az üveg kávéspohara jelzéseket küldene egymásnak, mintha csak az imént ismerkedtek volna meg - a tágas univerzum e két megmagyarázhatatlan tüneménye -, és lelkes odaadással, bár elég kilátástalanul próbálnának közös nyelvet találni. Aznap este bevallotta nekem, hogy homoszexuális, úgy, ahogy az emigránsok hí- resztelték. Elmondta, hogy elutazik Mexikóból. Egy pillanatra azt hittem, hogy azért utazik el, mert homoszexuális. De nem, egy barátja szerzett neki munkát egy párizsi fotóügynökségnél, ő pedig mindig valami ilyesmiről álmodott. Beszédes kedvében volt, én pedig hallgattam. Elmesélte, hogy éveken keresztül bűntudattal?, diszkréten? kezelte szexuális beállítottságát, elsősorban azért, mert baloldalinak tartotta magát, és az elvtársak bizonyos előítéletekkel viseltettek a homoszexuálisok iránt. Beszélgettünk a „ferde hajlamú” kifejezésről (mára kiment a divatból), amely mágnesként vonzotta az elkeserítő helyzeteket, és a „homo” szóról, amelyet én hosszú ó-val írtam, a „Szem” szerint viszont röviddel kell írni. Emlékszem, a végén mindennek elmondtuk a chilei baloldalt, és egy pillanatban már a chilei kóbor harcosokra emeltem poharam, akik jelentős hányadát teszik ki a latin-amerikai kóbor harcosoknak, délibábos ábrándokat kergető, nagyvilágban kóborló árvák - innen a nevük -, akik szolgálataikat a legtöbbet ígérőnek ajánlják, bár az esetek többségében ez a legrosszabb is. Nevettünk egy jót, majd a „Szem” azt mondta, hogy neki nem kenyere az erőszak. Neked igen, mondta olyan szomorúsággal a hangjában, amelyet akkor nem értettem, de nekem nem. Gyűlölöm az erőszakot. Megnyugtattam, hogy én is ugyanígy érzek. Aztán másra tereltük a szót, könyvekről, filmekről beszélgettünk, és azután már nem találkoztunk. Egy nap megtudtam, hogy a „Szem” elutazott Mexikóból. Egy régi munkatársa szólt nekem az újságtól. Nem lepett meg, hogy nem búcsúzott el tőlem. A „Szem” soha nem búcsúzott el senkitől. Én sem búcsúztam el soha senkitől. A mexikói barátaim sem bú12
