Irodalmi Szemle, 2013

2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)

ROBERTO BOLANO

csúztak el soha senkitől. Anyámnak ugyanakkor az volt a véleménye, hogy modortalan / | lépés volt.

Két-három évvel később én is elutaztam Mexikóból. Párizsba költöztem, megpróbáltam őt megtalálni (igaz, nem túl nagy meggyőződéssel), de nem sikerült. Ahogy múlt az idő, lassan már az arcát sem tudtam fölidézni, bár valahogy mindig megmaradt az emlékezetemben a viselkedése, a habitusa, ahogy kifejti a véleményét, egyfajta távolságtartással, egyfajta alig érzékelhető szomorúsággal a hangjában, így maradt meg bennem Silva, a „Szem”, és amikor megszűnt vagy elsötétült az arca, tovább élt bennem a lényege, a mozdulatainak emléke, az a már-már elvont lény, aki híján volt a nyugalomnak.

Teltek az évek. Sok-sok év. Néhány barátom meghalt. Én megházasodtam, született egy fiam, megjelent néhány könyvem.

Egyszer Berlinbe kellett utaznom. Utolsó este, miután Heinrich von Berenberggel és a családjával vacsoráztam, fogtam egy taxit (bár általában Heinrich volt az, aki minden este lerakott a szálloda előtt), és megkértem, hogy álljon meg hamarabb, mert szeretnék sétálni egy kicsit. A taxis (egy idősebb ázsiai volt, és Beethovent hallgatott) nagyjából öt sarokra a szállodától tett ki. Nem volt túl késő, mégis alig láttam embereket az utcán. Átvágtam egy téren. Az egyik pádon ott ült a „Szem”. Nem ismertem föl, csak miután megszólított. Kimondta a nevem, aztán megkérdezte, hogy vagyok. Erre megfordultam, néztem egy darabig, de nem ugrott be, ki az. A „Szem” nem mozdult a pádról, engem nézett, aztán a földet, majd oldalt a kis berlini tér hatalmas fáit, a környező árnyékokat, mintha ezek jobban érdekelnék, mint én (akkor így éreztem). Közelebb léptem hozzá, és megkérdeztem, kicsoda. Én vagyok az, Mauricio Silva, felelte. A chilei Silva?, a „Szem”?, mondtam. Bólintott, és akkor már láttam, hogy mosolyog.

Majdnem hajnalig beszélgettünk. A „Szem” pár éve már Berlinben élt, és ismerte az egész éjszaka nyitva tartó bárokat. Megkérdeztem, hogy megy a sora. Nagyjából leírta egy szabadúszó fotós hányattatásait. Korábban volt lakása Párizsban, Milánóban, most egy Berlinben, mindegyik szerény kis lakás, hogy legyen hol tárolnia a könyveit, bár gyakran hosszú időt töltött külföldön. Csak azután tudtam végigmérni, mennyire megváltozott, miután beléptünk az első bárba. Sokkal vékonyabb volt, a haja őszült, az arcát pedig ráncok barázdálták. Az is föltűnt, hogy sokkal többet iszik, mint Mexikóban. Tudni akarta, mi van velem. Természetesen nem a véletlen műve volt, hogy találkoztunk. A nevem lehozta a sajtó, és a „Szem” olvasta, vagy valaki szólt neki, hogy egy honfitársának felolvasóestje vagy előadása lesz, amelyre végül nem tudott elmenni, de fölhívta telefonon a szervezőket, és megkapta a szállodám címét. Amikor találkoztunk a téren, épp próbálta elütni az időt, mondta, és elmerült a gondolataiban, miközben rám várt.

Elnevettem magam. Arra gondoltam, milyen örvendetes dolog, hogy megint egymásra találtunk. A „Szem” továbbra is furcsa, de szerethető ember volt, nem erőltette rád magát, az este során bármikor azt mondhattad neki, viszlát, ő pedig csak annyit válaszolt, viszlát, nem volt szemrehányás, nem volt hántás a hangjában, valamiféle esz13