Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)
ROBERTO BOLANO múlik, és nem tudja megmagyarázni, a megfejtés talán valahol félúton van a kétely - / | gyengédségből születő különleges kétely - és az irigység között, melyet azért érez, mert ő nem tagja a csoportnak, ’73 vagy ’74 volt, már emlékszik, egy arab vagy magrebi költőkről szóló könyvben, a könyvet napokon át hurcolta magával mindenhova egy uruguayi lány Mexikóban, okker borítója volt, vagy sárga, mint a sivatag homokja, aztán Belano megint lapoz, és újabb fotók kerülnek elő, Kamal Ibrahim (tőle már olvasott), Salah Stétié, Marwan Hoss, Fouad Gabriel Naffah (aki ronda, mint az ördög), Nadia Tuéni, Andrée Chedid és Vénus Khoury képe, Belano arca szinte súrolja a könyv lapját, minden apró részletet szemügyre vesz, és Nadiát és Vénust kifejezetten szépnek találja, Nadiával, ahogy mondani szokás, baszna napkeltéig (föltéve, hogy egyszer beesteledik, mert a délután a faluban mintha odaszegődött volna a nap mellé a nyugatra tartó útján, erre gondol Belano némi aggodalommal), Vénusszal pedig baszna hajnali háromig, aztán fölkelnék, rágyújtanék egy cigarettára, és elindulnék gyalog a tengerparton Malgratban, de Nadiával napkeltéig, és mindazt, amit megcsinálna Vénusszel, megcsinálná Nadiával is, de amit Nadiával csinálna, azt nem csinálná többé senki mással, gondolja Belano, és pislogás nélkül, az orrával szinte a könyvhöz tapadva fürkészi tovább Nadia mosolyát, Nadia életteli szemét, Nadia haját, a sötét, csillogó, dús hajzu- hatagát, hatásos, oltalmazó árnyék, aztán Belano fölnéz, de már nem látja a három magányos felhőt a falura boruló afrikai égbolton, miközben a falut tovább vonszolja magával a Nap nyugat felé, eltűntek a felhők, mintha már nem lenne rájuk szükség, miután elmerült az Ezeregyéjszaka arab költőnőjének mosolyában, ezen a ponton Belano félreteszi a korábbi elhatározását, és kikeresi a névmutatóból Tuénit, aztán lélegzetvisszafojtva a kérdéses, őt tárgyaló oldalra lapoz, ahol majd megtalálja a szócikket Tuéni élet- és pályarajzával, melyből kiderül, hogy Nadia Bejrútban született 1935- ben, azaz a könyv megjelenésének időpontjában harmincnyolc éves volt, bár a fotó korábbi, és hogy több könyve is megjelent, köztük a Les textes blonds (Bejrút, Éd. Dar An-Nahar, 1963), a Lage d’écume (Seghers, 1966), a )uin et les mécréantes (Seghers, 1968) és a Poémes pour une histoire (Seghers, 1972), azután a róla szóló szövegben Belano azt olvassa, „habituée aux chiméres”, valamint „chez ce poéte des marées, des ouragans, des naufrages”, valamint „l’air torride”, valamint „filie elle-méme d’un pere druze et d’une mere franchise”, valamint „mariée ä un Chrétien orthodoxe”, valamint „Nadia Tuéni (née Nadia Mohammed Ali Hamadé)”, valamint „Tidimir la Chrétienne, Sabba la Musulmane, Dáhoun la Juive, Sioun la Druze”, aztán már nem olvas tovább, fölnéz, mintha hallott volna valamit, egy keselyű károgását, bár tudja, hogy itt nincsenek keselyűk, persze idővel, és ezt az időt nem szükséges években mérni, inkább órákban vagy percekben, szóval idővel ez is megoldható, az ember az egyik pillanatban még biztos a dolgában, a következőben már nem, ilyen egyszerűen, ilyen szárazán, akár még egy mexikói keselyű is fölbukkanhat ebben a kibaszott faluban, gondolja Belano könnyező szemmel, de a könnyeket nem a keselyűk károgása váltotta ki, hanem a könyv egyik lapjáról őt néző Nadia Tuéni képének fizikai bizonyossága, akinek megkövült mosolya mintha kristályként virágozna ki a Belanót körülvevő tájon, és kristályból 9
