Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)
ROBERTO BOLAŇO jelent volna meg, biztos találna újabbakat is, ezután Belano saját fiatalságára gondol, amikor Tron-hoz hasonlóan az ő kezéhez is odanőtt a toll, és még az is lehet, hogy sármosabb volt, mint Trón, ez jár a fejében, miközben hunyorítva próbálja alaposabban szemügyre venni a fotót, mégis, ahhoz, hogy kiadják egy versét Mexikóban, hajdanában, amikor Mexikóvárosban élt, vért kellett izzadnia, aztán arra gondol, hogy persze más Mexikó és megint más Franciaország, aztán behunyja a szemét, és kísértetlovasok hulláma söpör végig előtte szürke felhőként egy kiszáradt folyómederben, aztán még mielőtt kinyitná a szemét - közben végig határozottan, két kézzel fogja a könyvet -, megint megjelenik előtte Claude de Burine, Claude de Burine mellképe, egyszerre méltóságteljes és nevetséges, a társtalan költő posztjáról szemléli a kamaszodó ciklont, vagyis Dominique Tron-t, pontosan, a La souffrance est inutile szerzőjét, aki lehet, hogy épp Claude-nak címezte a könyvet, ezt a lángoló hidat, amelyen Dominique nem fog átkelni, Claude viszont, nem törődve a híddal, nem törődve semmivel, igenis átkel, és megég a próbatétel alatt, gondolja Belano, ahogy megég az összes költő, még a rosszak is, azokon a lángoló hidakon, melyek oly izgalmasak, oly lelkesítőek az ember tizennyolc vagy huszonegy éves korában, aztán később oly unalmasak, oly sablonosak lesznek, jó előre megjósolható a kezdetük és a végük, hidak, melyeken ő maga úgy kelt át, mintha egyszerre lenne otthon és az odüsszeuszi úton, az elméleti síkon létező, majd hirtelen az orra előtt szellemtáblákként megjelenő hidakon, gigantikus szerkezeteken, melyeket betöltenek a vászon széléig ismétlődő lángok, mert e hidakon a tizennyolc és a huszonegy éves költők nem, a huszonhárom évesek viszont igenis képesek behunyt szemmel átkelni, alvajáró harcosként, gondolja Belano, miközben maga elé képzeli a mozdulatlan (a törékeny, roppant törékeny) Claude de Burine-t, ahogy Dominique Trón kitárt karjába rohan, a történet végét viszont inkább nyitva hagyná, bár van valami Claude szemében, Dominique szemében, a lángoló híd szemében, amit tulajdonképpen ismerősnek érez, és ami a kihalt falut körülvevő váltakozó színekhez hasonlóan földközelben zajló nyelven jelzi előre a nyers, szomorú, borzalmas véget, erre aztán Belano behunyja a szemét és egy darabig nem mozdul, aztán kinyitja, és a következő oldalra lapoz, de most már kizárólag a fotók érdeklik, így aztán következik Pierre Morency, jóképű srác, Jean-Guy Pilon, problémás fickó és egyáltalán nem fotogén, Fernand Ouellette, kopaszodó férfi (és ha figyelembe vesszük, hogy a könyv 1973- ban jelent meg, tulajdonképpen egészen valószínű, hogy a fickó mára már teljesen kopasz) és Nicole Brossard, középen elválasztott, egyenes hajú, nagy szemű, szögletes állkapcsú lány, csinos, csinosnak találja, de Belano nem kíváncsi Nicole korára, sem arra, hogy milyen könyveket írt, ezért lapoz egyet, és hirtelen (bár a faluban, ahol megfeneklett, a hirtelen sohasem hirtelen) az irodalom s mi több, az emlékezet Ezeregyéjszakájának birodalmába csöppen, mivel ott sorakozik Mohammed Khai'r-Eddine, Kateb Yacine, Anna Gréki, Malek Haddad, Abdellatif Laábi és Ridha Zili fotója, francia nyelvű arab költők, és a fotók közül mintha már látott volna néhányat korábban, sok évvel azelőtt, talán 1972-ben, még a kezében tartott könyv megjelenése előtt, vagy talán 1971-ben, persze az is lehet, hogy téved, és most látja őket először, de az érzés nem 8
