Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)
ROBERTO BOLANO mázott, egy katolikus, és Jacques Arnold, mintha ő lenne az ügyvezetője annak a bank- / | nak, ahol szegény Dubacq dolgozik, és Janine Mitaud, nagy száj, kifejezetten élénk szem, középkorú nő, rövid hajjal, karcsú nyakkal, és az arcáról ítélve kifinomult humorérzékkel, aztán Philippe Jaccottet (tőle már olvasott), sovány, jóravaló embernek tűnik, bár mintha, gondolja Belano, az a fajta jóravaló ember lenne, akiben nem szabad megbízni, meg Claude de Burine, ő megtestesült Annie, a kis árva, még a ruhája is, vagyis amit a fotó látni enged a ruhájából, még az is ugyanolyan, mint Annie, a kis árva ruhája, mégis ki ez a Claude de Burine?, mondja ki Belano hangosan, egymagában egy afrikai faluban, ahonnan mindenki elmenekült vagy mindenki meghalt, a földön ülve, fölhúzott térddel, miközben az ujjai meglepő sebességgel járják be a La poésie contemporaine oldalait, információ után kutatva a költőnőről, aztán végre megtalálja, és máris olvassa, hogy Claude de Burine Saint-Léger-des-Vignes-ben született (Niévre) 1931-ben, és a Lettres á lenfance (Rougerie, 1957), a La Gardienne (Soleil dans la tété - milyen jó a kiadó neve -, 1960), a Ľallumeur de réverbéres (Rougerie, 1963) és az Hanches (Librairie Saint-Germain-des-Prés, 1969) szerzője, több életrajzi adat nincs is róla, mintha harmincnyolc évesen, az Hanches megjelenése után Annie-nak, a kis árvának nyoma veszett volna, bár az őt bemutató szócikk szerzője a következőt mondja róla: „Claude de Burine avant toute autre chose, dit ľamour, ľamour inépuisable”, erre aztán minden világossá válik Belano fölhevült fejében, valakinek, aki dit ľamour minden további nélkül nyoma veszhet harmincnyolc éves korára, sőt ennek az esélye még nagyobb, ha ez a személy Annie, a kis árva alteregója, ugyanaz a kerek szem, ugyanaz a haj, olyan szemöldök, amilyen csak az árvaházak volt lakóinak van, arcán a zavarodottság és a fájdalom, melyet részben tompít a komikus párhuzam, de végső soron mégis fájdalom, erre Belano azt mondja magában, fájdalomból nem lesz itt hiány, és visszalapoz a fotókhoz, ahol Claude de Burine fotója alatt, valamint Jacques Reda és Philippe Jaccottet fotója között ott találja Marc Alyn és Dominique Trón képét, akik egyazon pillanatfelvételen osztoznak, nyugodt pillanat, Dominique Trón annyira más, mint Claude de Burine, ő az egzisztencialista, a beatnik, a rocker, gondolja Belano, és a jól nevelt, az elhagyott, a számkivetett kislány, mintha Dominique egy tornádó lakója lenne, Claude pedig metafizikai távlatból figyelné szenvedő szemlélőként, aztán megint furdalni kezdi Belano oldalát a kíváncsiság, hátralapoz a névjegyzékhez, és azt olvasva, hogy „né a Bin el Ouidane (Maroc) le 11 décembre 1950”, rádöbben, hogy Dominique nem nő, hanem férfi, biztos a fejemre tűző nap az oka!, gondolja magában, miközben elhesseget egy (csakis a képzeletében létező) szúnyogot a fülétől, aztán végigolvassa Trón életrajzát, a következő műveket publikálta: Stéréophonies (Seghers, 1965, vagyis tizenöt évesen), Kamikaze galapagos (Seghers, 1967, vagyis tizenhét évesen), La souffrance est inutile (Seghers, 1968, vagyis tizennyolc évesen), Depuisement en épuisement jusqua laurore, Élisabeth: oratorio biographique, suivi de Bouches de feu, mystére (Seghers, 1968, azaz ismét tizennyolc évesen) és De la science-fiction c’est nous ä ľinterprétation des corps (Eric Losfeld, 1972, azaz huszonkét évesen), több cím nincs, elsősorban azért, mert a La poésie contemporaine-t 1973-ban adták ki, ha 1974-ben 7
