Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - ROBERTO BOLAÑO - Roberto Bolaño: Fotók; Mauricio Silva, a „Szem" (novellák, Kertes Gábor fordításai)
ROBERTO BOLANO Fotók a költők, akkor a franciák, gondolja az Afrikában kallódó Arturo Belano egy fotóalbumféleséget lapozgatva, melyben a francia nyelvű költészet állít emléket önmagának, mekkora patkányok, gondolja a földön ülve, a vörös agyagra emlékeztető földön, amely mégsem agyagból van, még csak nem is agyagos, ennek ellenére vörös, vagyis inkább rézvörös vagy pirosas, bár napközben sárga, a könyvvel a lába között, vaskos könyv, 930 oldalas, ami olyan, mintha azt mondanánk, ezeroldalas, vagyis majdnem, keményfedeles, La poésie contemporaine de langue fran^aise depuis 1945, Serge Brindeau-tól, a Bordás kiadásában, röviden bemutatja a világ összes francia nyelven alkotó költőjét, legyen a hazájuk Franciaország vagy Belgium, Kanada vagy a Magreb, a többi afrikai ország vagy a Közel-Kelet, így aztán mégsem akkora csoda, hogy itt bukkant rá a könyvre, gondolja Belano, mivel ha szerepelnek benne afrikai költők, akkor nyilvánvaló, hogy néhány példánynak el kellett jutnia Afrikába, vagy maguknak a költőknek a poggyászában, vagy egy honfitársuk (nyelvtársuk), egy borzasztóan naiv könyvkereskedő poggyászában, bár még így is csoda, hogy egy példány éppen ide vetődött, ebbe az emberektől és Istentől elhagyott faluba, ahol nincs más, csak én meg a sumulisták kísértete, rajtunk kívül nem sok minden, leszámítva a könyvet és a talaj változó színét, ami különös dolog, merthogy a talaj bizonyos időközönként konkrétan megváltoztatja a színét, reggel mélysárga, napközben sárga, de mintha víz barázdálná, kristályos, piszkos víz, aztán az embernek már nincs is kedve ránézni, gondolja Belano, miközben fölnéz az égre, ahol három felhőt lát, olyanok, mint három jelzőtábla egy kék réten, a feltételezések rétjén, a misztagógia rétjén, és lenyűgözi az elképesztően lassan vonuló felhők eleganciája, vagy miközben a fotókat nézi, szinte belebújik a könyvbe, mert nem akar elsiklani az arcok egyetlen vonása fölött sem, bár ez a szó nem épp ideillő, de mégiscsak ide illik, itt van például Jean Pérol, ő úgy néz ki, mintha éppen viccet hallgatna, vagy Gérald Neveu (tőle már olvasott), őt mintha elva- kítaná a nap, vagy talán a fotója a július és az augusztus minden iszonyatát egyesítő hónapban készült, amelyet csak a feketék meg a német és francia költők képesek elviselni, meg Vera Feyder, aki egy macskát tart babusgatva a karjában, mintha a karjában tartani és babusgatni ugyanaz volna, és ugyanaz is!, gondolja Belano, vagy Jean- Philippe Salabreuil (tőle már olvasott), olyan fiatal, olyan jóképű, akár egy filmszínész, és félmosollyal az arcán néz rám a halálból, mintha azt mondaná nekem vagy az afrikai olvasónak, a könyv eredeti tulajdonosának, hogy nincs semmi baj, a szellem csapongá- sa értelmetlen, szóval nincs semmi baj, aztán behunyja a szemét, de nem néz a földre, majd kinyitja újra és lapoz egyet, máris itt van Patrice Cauda, ő úgy néz ki, mintha verné a feleségét, de mit is mondok, a barátnőjét, nem a feleségét, aztán Jean Dubacq, ő olyan, mint egy banki alkalmazott, egy szomorú és nem túl reményteli banki alkal6
