Irodalmi Szemle, 2013

2013/3 - N. Tóth Anikó: A művészet mint társadalmi lelkiismeret (interjú Németh Ilonával)

emberek azt gondolják, hogy enélkül is elvannak. Természetesen nincsenek el enélkül, de ezt érezzük most, ezért nehezebb létezni most értelmiségiként általában.

□ Amikor egy installációt egy másik helyszínen újrainstallálsz, előfordul, hogy teljesen más, akár ellentétes értelmezést vagy befogadói folyamatot vált ki? Legutóbb például a Dilemma az Ernst Múzeumban és aztán Kassán is másképp hatott.- Ott változtattam, de olyan is van, amikor egyáltalán nem szándékosan történik. Amikor 1997-ben csináltam a nőgyógyászati asztalokat egy egészen más céllal, nagy vihart kavart a megjelenésével, nagyon brutálisnak és provokatívnak találták, én meg egyáltalán nem úgy terveztem, sem Magyarországon, sem Szlovákiában. De nemzetközi kiállításokon is mindig fölkavarja a látogatókat. Vagy ilyen volt a Handiwork, ami Zsolnán botrányokat okozott, egészen addig, hogy a polgármesternek kellett állást foglalnia. Autóval jöttem Kassáról, pont a kiállítás miatt, egyszer csak fölhívtak a Markízából, hogy mit szólok a botrányhoz. Mondtam, hogy milyen jó, azért van kirakva; milyen szimpatikus, hogy egy városban a lakosság annyira öntudatos, hogy ha megjelenik egy ilyen szemétség, akkor reagálnak rá, mert Slotára még nem reagáltak. Nem értették a tévések, miért örülök ennek. Azért, mert a művészetnek van egy ilyen szerepe, ha a köztérbe kirakod. Ez teljesen jó reakció volt egy munkára, hiszen provokálta őket. Ez egy adott közegnek az érzékenységétől, az aktuális helyzetétől, állapotától függ és változik, viszont ha te művészként ezekbe a terekbe belépsz, akkor neked is tudnod kell, hogy nem lehet akármit akárhova tenni, mert sértesz bizonyosfajta érzékenységeket.

□ Mi számít vagy mi számított sikernek eddig pályádon? Mire vagy büszke, mi adott igazán jó érzést?- Nem tudok erre rögtön rávágni semmit. Ez biztosan abból is adódik, amit az elején kérdeztél, hogy mennyire tekintek hátra. Sokkal inkább az érdekel, hogyan fognak alakulni a dolgok, vagy hogyan tudok továbblépni a képzőművészeten belül, milyen helyet sikerül elfoglalni később, mi az, amit meg tudok csinálni. Attól félek, kevés, ami mögöttem van, többet szeretnék csinálni. Mindig több mindennel foglalkozom, most például ott a tanítás a képzőművészet mellett, és aztán természetesen a család, tehát úgy érzem, föl van aprózva az időm.

□ Kisvárosban, Dunaszerdahelyen élsz. Soha nem gondoltál arra, hogy valamilyen kulturális centrumba költözz?- Főleg a család miatt alakult így. A férjem akart itt élni, dolgozni, és most is ide kötődik. A fiaink talán kevésbé, egyikük most egyetemista, a másik épp átmeneti állapotban van, még bármi lehet velük. A szüleim viszont itt voltak. Ez kétirányú dolog, mert amikor már gyerekeim voltak, akkor nem tudtam volna dolgozni, ha nem segít valaki. Nyilván meg lehetett volna máshol is oldani. Ami nekem most a leginkább megfelelne, az valamifajta többes létezés, akár két városban élni. Ezt úgy kompenzálom, hogy minden évben elmegyek külföldre, akár ösztöndíjjal, meg állandóan utazgatok, ami eléggé megterhelő. Mindig csinálok egy éves értékelést, mennyit vagyok Szerdahelyen. Néha elég vad adatok jönnek ki, hogy mennyire keveset. De van egy csomó dolog, amin nem tudok részt venni, pont azért, mert nem vagyok jelen, akár Pozsonyban, akár Pesten. A kisvárosi létezés tehát állandó útonlevéssel jár.

55