Irodalmi Szemle, 2013
2013/3 - N. Tóth Anikó: A művészet mint társadalmi lelkiismeret (interjú Németh Ilonával)
□ Ez időigényes, illetve egy csomó fölösleges időt jelent, nem?- Nem tudom, mennyire fölösleges. Az utazás egy zárt hely, amiben nem kell mást csinálnom, csak vezetnem, és sokszor ilyenkor jutnak eszembe ötletek, végiggondolom a tanítást vagy a kiállításokat. Nem érzem kidobott időnek, inkább magánidőnek. □ Nyolcadik éve a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola oktatója, docense vagy. A tanításban mit tartasz fontosnak? Hogyan hat rád mint művészre a tanítás? Hogyan tudsz a diákjaidra hatni?- A dialógust tartom fontosnak, amit erről a szakmáról vagy közegről folytatunk, amit választottak. Sokkal inkább gondolkodni tanítom őket, mint bármi másra. Most minden hónapban meghívunk egy külföldi művészt- eléggé komolyan tágítja a diákok látókörét, hogy más szempontokat is megtapasztalnak. □ Az utóbbi években a public art jegyében dolgozol. Ez miért vált érdekessé számodra?- Egyrészt spontán alakult így, jöttek felkérések, melyek köztérbe szóltak, és azért is, mert ezeken a lehetőségeken keresztül megtapasztaltam egy egészen másfajta közeget, ami a kommunikációról szól, nem a galérialátogatókkal, hanem a „normális” járókelőkkel. Ez épp olyan, mint amikor a festményt összehasonlítom az installációval, ami összetettebb élményt ad. Ugyanígy van ez a köztéren megjelenő műtárggyal is. Van egy laboratórium, ami maga a galéria, a látogató eleve művészetet jön nézni, művészeti helyre. Az utca egészen más közeg, sokkal többszínű a közönsége, nagyon érdekes ott megállni a helyed, vagy elfogadtatni magad, kérdéseket fölvetni. □ A köztérben provokatívabbnak hat egy- egy ilyen tárgy, nem?- Föltétlenül, mert beleakaszkodik, bele- piszkít abba, amihez hozzá vagy szokva mint járókelő vagy mint lakos. Ez nem azt jelenti, hogy csak olyan dolgokat lehet a köztérbe tenni, amit a lakosok szeretnek. Annak is van létjogosultsága, hogy valaki szép tárgyakat rakjon köztérbe, de annak más a funkciója, az nem public artos mű, hanem köztérdíszítő elem. Ez a művész habitusán, a műfajon, az adott körülményeken múlik. □ A Király utcai táblák betiltását hogyan élted meg?- Kifejezetten kudarcként, mert nem volt kifutása a dolognak, ugyanis néhány óra múlva leszedették. A személyes tapasztalatunk az volt, hogy az emberek álltak a táblák alatt, és elkezdődött egy párbeszéd, valakinek tetszett, valakinek nem, de megindult egy normális dialógus, ami nagyon fontos is lett volna. Ehhez képest betiltották. A médiajelenlétünk viszont nagyon erős volt másnaptól kezdve. Bár egyoldalú dolog, hogy valaki mond valamit a tévében, az otthon ülők pedig rázzák az öklüket. Most viszont a táblák belekerültek az előbb említett Contemporary című könyvbe, ami azt jelenti, hogy olyan párbeszédet indítottak el, ami a későbbiekben rezonálhat. Az Ernst múzeumbeli kiállításomról is ugyanezt gondolom, például amikor Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója lemondott, az utolsó nyilatkozatában hivatkozott az én munkámra is. □ Dunaszerdahelyen ugyanezek a táblák teljesen másképp hatottak.- Azért is, mert az emberek azt gondolták, hogy a városháza rakatta ki, tehát volt egy 56
