Irodalmi Szemle, 2013

2013/3 - N. Tóth Anikó: A művészet mint társadalmi lelkiismeret (interjú Németh Ilonával)

volt a kasseli dOCUMENTA, azt is biztosan megnézem minden öt évben, vagy a Berlini Biennálé, amit Artur Zmijewski csinált, akit szintén figyelek. Ezek fontos seregszemlék. Vagy idén lesz a Velencei Biennálé; a szlovák pavilonba az egyik diákomat, Petra Feriancovát választották ki. Ezeket meg kell nézni. Ez máshogy zajlik, mint az irodalomban, hiszen a könyveket le tudod venni a polcról vagy letöltőd a netről, de egy videoinstallációt a helyszínen kell látnod. Fontos, hogy egy bizonyos kiállításra egy képzőművész miért pont azt választotta, amit. Én túl vagyok azon, hogy ha rosz- szat hallok egy kiállításról, nem megyek el. Megnéztem a Mi a magyar? című kiállítást a Műcsarnokban, amit rettentően rossznak tartok, de megvan rá az okom: egyszerűen nem volt problémafölvetés a kiállításban, és X más dolog miatt is. Ha van egy kiállítás, ami valamilyen szempontból belevág abba, amivel éppen foglalkozom, mint például a Mi a magyar? az identitáskérdésekkel, tehát a nemzeti identitással, akár magyar, akár szlovák szempontból, és érdekel ez a nacionalizmus, ami most jelen van a mi közegünkben, akkor muszáj megnézni. Ez persze időigényes, sok elfoglaltsággal jár, de el kell menni, hogy az ember képben legyen.

□ Sok helyen jártál a világban, kutatóként, művészként, New Yorktól Tokióig. Melyik országban tartják kiemelten fontosnak a képzőművészetet? Hol vannak ideális feltételek?- Azt tapasztaltam, hogy vannak olyan városok vagy nemzetek, melyek számára a képzőművészet nagy presztízsű dolog. De ez is változik. Párizs például valamikor fontos művészeti centrum volt, de most már nem az. Viszont például Németország, pontosabban Berlin meg az. Vagy Finnországban hatalmas művészeti támogatás van, de ez nem jelenti azt, hogy a művészet is fantasztikusan jó. Ezt sok minden befolyásolja, politikai, szociális, kulturális, történelmi mozgások. A történelemnek nagyon nagy szerepe van abban, hogy egy adott nemzet éppen hol tart, milyen a hatalmi pozíciója akár Európán belül. Németországban, főleg Berlinben a többféleség hozta a virágzást, a német újraegyesítés kifejezetten termékenyitően hatott, ezért rengeteg művész odaköltözött, van ott valamiféle energia. Párizsban azt lehet tapasztalni, hogy állandóan sorban állnak mindenféle kiállításokra. A családok mindennapjainak, hétvégi programjainak része a kiállításlátogatás. De akár Ausztriára is jellemző ez. Az is kérdés, hogyan követi ezt a kultúrpolitika. Voltam például nyáron Kremsben egy hónapig ösztöndíjjal. Az alsóausztriai tartomány kifejezetten támogatja a művészetet, de hát van miből: műtermeket építenek ki, ahova meghívnak külföldről művészeket, akiktől semmi mást nem várnak el, csak hogy ott legyenek. Egy olyan kisváros, mint Krems, amely a mezőgazdaságáról és a bortermeléséről ismert, így kap egy másfajta dimenziót. A helyiek látják, hogy az ő pénzükön dolgoznak a művészek. Kialakul tehát egy viszony, nem furcsa, ha egy külföldi megjelenik. Büszkék rá. Azt szokták mondani, hogy nálunk milyen rossz helyzetben vannak a képzőművészek, bezzeg Amerikában így meg úgy. De ez egyáltalán nem így van, az amerikai képzőművészeknek semmilyen állami támogatásuk nincs, mindenki pályázik mindenféle támogatásokért, tehát nincsenek ún. ideális körülmények. A művészetnek egyébként most eleve az egész világon gyengült a presztízse. Az értékek eltolódásából adódik, hogy nem hallgatnak annyira a tanárokra meg a művészekre. Az