Irodalmi Szemle, 2013

2013/3 - N. Tóth Anikó: A művészet mint társadalmi lelkiismeret (interjú Németh Ilonával)

hiányérzetem, hogy másról kellett volna most beszélni. Persze mindig kérdés, hogy a képzőművészet mennyire menjen bele az aktuális politikába, vagy tekintse magát ki* vülállónak, vagy valóban ki lehet-e monda­ni most is olyan mondatokat, hogy engem nem érdekel a politika, a művészet valahol máshol van. Én nem tudom, mit jelent ez a mondat. Az én számomra ez a kettő való­ban egységet képez. □ Elemzőid gyakran kiemelik munkáid női tematikáját, a gender-vonulatot. Te hogy viszonyulsz ezekhez az értelmezé­sekhez?- Eredetileg egyáltalán nem volt fontos. Voltak munkák, amelyeket spontán mó­don megcsináltam. Semmilyen folyamat­ba nem illeszkedtem bele, a 90-es években azt se tudtam, mit jelent a gender szó. Az Iparművészeti Főiskolán kortárs művészet- történetből és teóriából elég kevés jutott. Nagyon keveset tudtam a női művészetről. Volt egyfajta természetes igényem bizonyos munkák elkészítésére, amelyekről kijelen­tették, hogy ebbe a kontextusba meg abba a diskurzusba illeszkednek. Előbb teljesen elutasítottam, aztán pedig elkezdtem ezen gondolkodni, és valóban fölvállalni. Ez inkább rám aggatott szerep volt. Viszont most már nem foglalkozom vele, mert sok­kal rosszabb helyzetbe navigáltam magam azáltal, hogy tiltakoztam. Ez ugyanolyan társadalmi skatulyázás, mint egy előítélet. Ha egy nő csinál egy olyan munkát, ami a saját tapasztalatából indul ki, akkor rögtön gender és feminista. Ha ez így van, akkor azt mondom, jó, ezek a munkák valóban ilyenek. Szerintem ugyanúgy foglalkozik egy nő a nőiség kérdéseivel, mint ahogy egy férfi foglalkozik a férfiség kérdéseivel, de a férfiség kérdése és a kérdés közé egyenlőség­jel van téve. Vagyis van az univerzális kér­dés, amit a férfi tesz föl, és van a női kérdés, amit a nő tesz föl? Ez egy hibás elgondolás. Szerintem vannak univerzális kérdések, lét­kérdések, amiket nők tesznek föl, ők a nők oldaláról közelítik meg a saját tapasztalata­ikat, a férfiak meg a férfiak oldaláról, és így kapunk válaszokat az emberek kérdéseire, és most nem számoljuk bele az összes többi kevert identitáséi embert. Azon belül, hogy most éppen hol tart a női emancipáció, hogy a nők hol tartanak a saját emancipáci­ójukban, és hol tart ebben a társadalom, és persze melyik társadalom hol tart, melyik földrészen, annyifajta női válasz van, annyi­fajta emancipáció, annyifajta feminizmus, hogy ezt egyszerűen nem lehet csak úgy univerzálisan megfogalmazni. A nők a 60- as évektől kétségtelenül nagyobb számban jelentek meg a művészetben, először Ame­rikában, aztán a többi országban, és másfaj­ta dolgokkal szembesítettek. Továbbra sem értek egyet azzal, hogy így vannak skatu­lyázva a művészek és a művészet maga, vi­szont megértettem, hogy egyrészt szükség van bizonyosfajta körülhatárolásra, hogy beszélni lehessen valamiről. Heller Ágnes például azon az állásponton van, hogy em­berek vagyunk és kész. Amit egyébként bi­zonyos szempontból el tudok fogadni. Más szempontból meg nem tudom elfogadni. Ez a kettősség megvan bennem. □ Hogyan kerül kiállításra egy-egy mun­kád: te jelentkezel vagy kapsz egy felkérést?- Mind a kettő. Van, amikor reagálok felhí­vásokra. Leggyakrabban pedig személyesen megszólítanak. □ Ebben a kurátoroknak van nagy szerepük?- Föltétlenül. A kurátoroknak, művészet- történészeknek, galériavezetőknek.

Next

/
Thumbnails
Contents