Irodalmi Szemle, 2013

2013/3 - N. Tóth Anikó: A művészet mint társadalmi lelkiismeret (interjú Németh Ilonával)

mint egy festmény, nem? Látod előre a megvalósulást, miközben a megvalósításban abszolút nem ismersz lehetetlent?- Eléggé jól látom előre. A megvalósítás pedig azért történik, mert annyira szeretném látni, amit kitalálok, hogy mindent megteszek azért, hogy megvalósuljon. Az installáció műfajában egyébként az a legnehezebb, hogy nincs igazán javítási lehetőség. Legutóbb például hatalmas méretű lelátókat építettünk, kettőt. Előbb persze megnéztem a helyet, csináltunk valamilyen terveket, de az anyagot pontosan kivágva kellett odavinni. Akkor láttam először, amikor bent volt a térben, és nem lehetett javítani. Egyébként nemigen találkoztam olyan dologgal, amit nem tudtam megvalósítani, bár az lehetséges, hogy nem is találok ki olyanokat, amiket nem lehet megvalósítani. Valami hosszadalmasabb, valami nehezebb, valamit ötven telefonnal lehet elintézni, de hát utána kell menni.

□ A konceptek honnan és hogyan jönnek? Van, amin hosszasan töprengsz, vagy hirtelen találsz ötletet?- Igen, mind a kettő. Van, amikor kapok egy felkérést, esetleg tematikai megkötéssel, vagy csak a helyszín határozza meg. Van, amin eleve gondolkodom, és azt adaptálom egy adott helyszínhez. Legutóbbi munkám egy Heller Ágnessel készült videó. Ehhez kellett egy paraván, de nem tudtam, hogy miből és milyen legyen. Egy évig gondolkodtam, megnéztem százfajta létező paravánt a konferenciaparavántól a budoárpa- ravánig. Aztán egyszer csak jött egy anyag, az interaktív fólia, ami, ha nem kap elektromos impulzust, tejfehér, ha pedig impulzust kap, akkor áttetszővé válik, mint az üveg. Rögtön tudtam, hogy ez kell nekem. De Szlovákiában nem volt kapható. Az egész

világon kevés helyen használják még, mert drága. így hát ennek a megvalósítása több szempontból tűnt lehetetlennek. Egyrészt Koreából kellett behozni, és csak egy hónap volt rá, másrészt meg kellett teremteni az anyagi feltételeket. Bele is nyugodtam, hogy nem lesz itt a megnyitóra az anyag. Viszont tudtam, hogy üvegre kell ráragasztani, ezért csináltunk egy üvegparavánt. Végül sikerült. Tehát inkább elfogadtam, hogy bár nagyon kellemetlen, hogy nem lesz ott időben az anyag, de megéri várni, és mondjuk a megnyitó után három nappal felrakni, mert nincs értelme nem a legjobb megoldást választanom. Meg amúgy is megy tovább a kiállítás Brünnbe.

□ Hogyan találtad meg ezt az anyagot?- Teljesen véletlenül. Építészek küldtek az építész férjemnek, Ravasz Mariánnak egy ajánlatot, és ő mutatta nekem, hogy nézd, ezt az anyagot egyszer felhasználhatod. A múltkor például szintén volt egy érdekes megbízásom. A szlovákiai képzőművészeti életben ’89 óta megvan az igény arra, hogy legyen egy Kunsthalle, vagyis Műcsarnok, ami Szlovákiában korábban soha nem volt. (Az már mellékszál, hogy a pesti Műcsarnokot most teszik tönkre 120 év után...) A Kunsthallénak vagy a műcsarnok jellegű intézménynek az a lényege, hogy azok a kiállítások, amelyek Európában turnéznak, megjelennek egy olyan intézményben, mely nyitott a nagyobb kortárs képzőművészeti kiállítások befogadására - gyűjtemény nélkül. Húsz éve tart a huzavona. Zsolnán közben már 15 éve működik a Stanica, vagyis Állomás nevű kulturális modell, ami szerintem fantasztikus és egyedülálló egész Szlovákiában. Ők határozták el, hogy Zsolnán a régebben moziként használt ún. új zsinagógát átalakítják Kunsthallévá, vagyis Műcsar