Irodalmi Szemle, 2013

2013/3 - N. Tóth Anikó: A művészet mint társadalmi lelkiismeret (interjú Németh Ilonával)

nokká. Kétfajta szemlélet ütközik a Műcsarnok megalapításával kapcsolatban; az egyik, hogy az államnak kötelessége biztosítani az anyagi fedezetet, de nem teszi, a másik pedig, hogy fogjunk össze, hozzuk létre, s ha valóban szükséges, majd az emberek összeadják rá a pénzt. Zsolnán az „önerőből kezdeni egy intézményt” gondolat megvalósult olyan szempontból, hogy a zsidó hitközség beleegyezett, és rendelkezésre bocsátotta a 20-as évekből származó építészeti műemléket a Truc sphérique nevű polgári társulásnak. Az az ötletük támadt, hogy a közadakozásért cserébe adjanak valamit azoknak, akik támogatják az intézményt. A felhívásban az a szlogen szerepeljen, hogy „Vásároljon halhatatlanságot!” Ez pedig műtárgyon keresztül történik majd, amihez persze kellett egy művész. Énmellettem döntöttek, egyrészt a térbeliségem miatt, meg azért, mert magyar vagyok, meg nő, tehát megfelelő vagyok erre az egészre. A megrendelés kötöttsége annyi volt, hogy az adakozók neve szerepeljen a műtárgyon. A másik megkötés az volt, hogy bent kell lennie a műtárgynak, amivel eleve problémám volt, mert egy műtárgy, mely neveket tartalmaz, egy galéria-térben mindenképpen befolyásolja a mindenkori kiállításokat. Azt mondták, az az én jutalmam, hogy egy állandó műtárgyam lesz ott. Én pedig pont ezt nem tudtam elfogadni, mert ha ez a tárgy ott van, akkor már csak ahhoz képest lehet a tárgyakat kiállítani, hiszen mindig valamiféle dialógusba kerülök vele, vagy pedig el kell dugni, hogy ne lássák. Szóval elég sokat gondolkodtam rajta, mi legyen. Azt találtam ki, hogy csinálok egy henger alakú oszlopot, az épület elé, köztérben, ami fokozatosan nő ki a földből, és mindig azoknak a nevét gravírozzák rá, akik már adakoztak. És ez addig nő, amíg 2000

név rá nem fér. Már most is adott kb. 600 név. Amikor meg eléri a maximális magasságát, és még mindig van adakozó, csinálunk egy másikat. Ezt el is fogadták, éppen pályázunk rá. Van ennek egyébként egy előképe: egy holokauszt-emlékmű Hamburgban, jochen Gerz műve. Úgy működött, hogy volt egy négyzet alaprajzú oszlop, amelyre üzeneteket meg neveket lehetett írni. Fokozatosan süllyesztették el a földbe, s amikor teleírták, akkor eltűnt. Tulajdonképpen egy 12 m magas antiemlékmű volt, 86-ban emelték, és 93- ban tűnt el a földben. Bennem ez a két dolog összekapcsolódott: ott volt egy holokauszt- emlékmű, ami eltűnt, itt pedig egy zsinagógából, ahonnan már eltűntek a zsidók, kulturális összefogással keletkezik valami, ami láthatóvá van téve egy köztérben, miközben emléket állít azoknak, akik adakoztak. Az oszlopon pedig nem funkciótlanul vannak a nevek, mint ahogy mondjuk egy szobron funkciótlanul lennének. Ráadásul azzal a processzualitással, hogy emelkedik, mintha egy új tartalommal telítődne. A felkérés után legalább két hónapig gondolkodtam rajta, végül egy másodperc alatt lett meg. Azóta ezen dolgozom. Valószínűleg júliusban meg is valósul.

□ Az installációkat nem feltétlenül egyedül csinálod.- Installációkat csak együttműködve lehet. Eleve együttműködöm építész férjemmel, ez az alap, aztán megyek tovább, ameddig szükséges. Az oszlophoz most fogom megkeresni a munkatársakat. Elképzelem a földből kinövő oszlopot, amelynek szerintem le kell mennie 16 méter mélyre. Marián azt mondja, a 16 méter túl sok. Én erre, hogy muszáj. Ráadásul át fog menni egy helyiségen. A zsinagóga ugyanis egy dombon áll, alatta van egy fogadóhelyiség, arra építem