Irodalmi Szemle, 2013

2013/3 - N. Tóth Anikó: A művészet mint társadalmi lelkiismeret (interjú Németh Ilonával)

professzionalizálódott a szakma, az volt az elvárás, hogy az ember tördeljen is, ne csak tervezzen, a számítógépes tördelés meg egyáltalán nem érdekelt. A könyvillusztrációt csináltam még egy darabig. Egy kicsit sajnálom is, hogy abbahagytam. A képzőművészet viszont túlnőtte az összes többi tevékenységet.

□ Milyen témájúak a festményeid?- Vannak kifejezetten szexuális képek, vannak természetiek, és vannak aztán zsánerképek, csendéletszerű képek, de főleg figurálisak.

□ Kiállítottad valaha őket?- Igen, 88-ban vagy 89-ben Dunacsúny- ban volt egy festészeti kiállítás, amely azt a festészetet mutatta be, amit korábban nem lehetett. Pesten is volt kiállításom a Kontaktus Galériában, aztán abban az időben még néhány szalonon szerepeltem. Az az érdekes, hogy most állították ki három munkámat a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában, a Vér című tárlaton. Az egyébként középkorral foglalkozó Dušan Burán nevű kurátor csinált egy olyan tematikus kiállítást, amelyhez a Szlovák Nemzeti Galéria gyűjteményéből is válogatott műveket, és összekeverte kortárs meg mindenféle más korból származó művekkel. S mivel látta a katalógusomban azokat a festményeimet, amelyeken vér van, elkérte őket. Előbb vonakodtam, aztán mégis belementem. Azóta már volt, aki azt mondta, miért nem festek, más meg azt, hogy látja, miért hagytam abba. Nagy élmény, hogy bekerültek a Szlovák Nemzeti Galériába a festményeim, ilyen sok idő után. Van egy 1987. június 29. című képem, egy visszaemlékezés a nászéjszakámra, amit a kórházban töltöttem vérben fekve. A másik pedig a Dúdor-kép,

életem legelső festménye, ami a Kortárs Magyar Galéria tulajdona. A harmadik, egy 1985-86-ban készült rajzsorozat három darabja, a diplomamunkámból van, ami azért érdekes, mert megjelenik rajta a nagyapám, Szabó Gyula, a nagymama gyűjteményéből származó fényképeken, meg az ő ismerősei Kolozsnémáról. Első világháború utáni fiktív történeteket rajzoltam meg, itt is vannak véres foltok.

□Az egyik katalógusodban olvastam, hogy Dúdor halálhírének hatására kezd- tél festeni.- Igen, ez így volt. Megtudtam, hogy meggyilkolták, és akkor ún. vad festészettel megfestettem ezt a Dúdor-portrét, amelyen piros lepkék vannak. Tényleg úgy éreztem, hogy ezt meg kell festeni, mert Dúdor szimbolikus alakja volt a szlovákiai magyar festészetnek. Egyébként róla nem a képzőművészektől, hanem az íróktól hallottam. Szerdahelyen mi ugyanis már gimnazista korunkban írói körökben mozogtunk, és voltak olyan szent művészek, akiket örökké emlegettek, ilyen volt Kopócs Tibor, Platzner, és ilyen volt Dúdor is. Egyébként éppen most volt egy, a 80-as éveket bemutató festészeti kiállítás Rimaszombatban, amelyen Dúdor képei is szerepeltek. Gabika Garlatyová tőlem is kért képeket. Úgy tudom, Dúdornak először vagy másodszor volt kiállítva munkája szlovák kontextusban. Megvan tehát a maga helye. Volt egy klasszikus stílusa, aminek kortárs volta ugyan már az ő idejében is megkérdőjelezhető volt, viszont vitathatatlan, hogy jó szín- és formaérzéke volt. Gyakran találkoztam vele Komáromban vagy Szigeti Lacinál, ezért közelről érintett a halálhír, bár nem voltunk barátok.