Irodalmi Szemle, 2013
2013/3 - N. Tóth Anikó: Mencike belevág (novella)
N. Tóth Anikó M E N C I KE BELEVÁG E vekig egy irodában ültek. Asztaluk derékszöget zárt be. Az ajtóval szemben Menőiké. Rendszerint sötétkék kosztümben, amiből legalább három kissé eltérő szabású és árnyalatú volt a ruhatárában. Az egyiket fehér, a másikat halványkék, a harmadikat bézs blúzzal hordta, az utóbbi zsabója diszkréten megbújt a kabát széles gallérja alatt. A hivatali napok rendjéhez igazította ugyan a színeket és a formákat, mégis szeszélyesen váltogatta, nem lehetett pontosan tudni, miért a zsabósat veszi magára félfogadáskor. Ha a kerületről ellenőrt kaptak, miért a fehéret. És miért a halványkéket három egymást követő napon. Kétségtelenül ez állt a legjobban vízkék, mindig tágra nyitott szeméhez, amiben szinte elveszett a pupilla. Korán őszülő, kifogástalanul berakott hajához, amit a hajfixáló kékre festett. Mencike a látszat ellenére nem volt punk. Nagy száját, ami ritkán rándult mosolyba, vörösre rúzsozta, a rovátkák így még mélyebbnek, riasztóbbnak tűntek. Az asztal mögött - nem látszott ugyan - vastag combja és erőteljes törzse derékszöget zárt be. Szigorú melltartóba zsúfolt terebélyes melleit olykor hozzádörzsölte az asztal széléhez. Szinte észrevétlenül. Márti az ablakkal szemben ült. Korántsem észrevétlenül. A délelőtti fény nemcsak csinos szeplőit tárta fel, hanem aranybarna haját is beragyogta, még borús idő esetén is sajátosan világított, különösen a választék mentén. Naponta másképp fésülte a csaknem derékig érő haját, hol laza kontyba tekerte, hol lágy loknikba rázogatta, leginkább pedig lófarokban szerette, amikor a haj követte a legapróbb mozdulatát, végigsöpörte az iratokat, cirógatta a széktámlát, még a fiókba is bekandikált. Mártit Mencikétől legalább tizenöt év választotta el, harang alakú puha barna és narancs szoknyák, mézszínű garbók, kockás pamutingek. Felsőtestét, ami látszott az asztal felett, általában sikerrel fegyelmezte, csípője azonban nem tűrte a mozdulatlanságot, lába pedig folyamatosan táncolt, és nyugodtan nyújtózhatott, ameddig szemet nem szúrt Mencikének. Aki rögtön jelezte, meddig. Napjában többször is. Nem szavakkal. Csak egészen kicsit fordította oldalt a fejét, szemét a lehető legjobban kidüllesztette, a jobb szemöldökét kérdően felhúzta. Mártinak nem is kellett odanéznie. A pórusaival érzékelte a figyelmeztetést. Minden alkalommal muszáj volt felállnia, kettőt lépnie a polcig vagy négyet a szekrényig, hogy hátat fordíthasson, köhintésnek álcázott, maga elé gurított halk vihogással semlegesíthesse a hátába fúródó tekintetet. A polcon megcserélt két irattartót, a szekrényben egy ujjnyival tovább tolta az irodapapír-csomagokat. Mozgásigénye persze nem sokat csökkent, mire sóhajtva visszaült a székére. Mencike előszeretettel érzékeltette a hatalmi viszonyokat. Például gépelésnél. Consul márkájú fekete írógépének billentyűit megszállottan püfölte széles ujjhegyeivel és szédítő tempóval. A kellemetlen kattogás szinte teljesen elnyomta Márti sokkal 26
