Irodalmi Szemle, 2013
2013/3 - Nyina Szadur: A szék; Apám bánata (novellák, Gyürky Katalin fordításai)
színtelen hangon csak ennyit mondott: „Neked mindent szabad.” Az asszony ezen akkor nevetgélt, de lánya pontos találatában a heves adok-kapokat már nem érzékelhette. A szép, kövérségét ügyesen elfedő ruhát, a parfümös üvegcsét és a virágot ábrázoló brossot visszaadta a lányának: „Ez nekem túl sok. Ne költsd ilyenekre a pénzt.” A lánya arcára ekkor árnyék vetült, ami egy vadállathoz hasonlított. De ilyen vadállatok nem is léteznek a földön. Az asszony ezt leellenőrizte. Még Brémában is kereste. Korábban mégis látta. Látta, álmában. El volt ragadtatva a saját fantáziájától. És láss csodát, a fantázia, vagyis a vadállat valósággá vált, ott csillogott a lánya arcán egy sötét, fürge árnyék formájában. Ettől a naptól kezdve a lánya kezdett valahogy eltünedezni, elkeveredni, amíg el nem tűnt teljesen. Mesélték az asszonynak, hogy látták a lányát, amint a szemetesekben turkált, és alig lehetett ráismerni. Felismerhetetlenségében pedig folyamatosan fogyott, fogyott, mígnem teljesen elenyészett. Az asszony elfelejtette a lányát. Tudatosan élt, akkurátusán, eljárogatott az öregek otthonába, titokban kuncogott az ostobaságaikon, vett magának szeletelt húst, hálós krumplit és „Perzsa éjszaka” tortát. Egészen ma reggelig. Ma reggel tűnt fel neki, hogy a szék a szoba közepén van, és zavarja a járkálásban. Gondolkodni kezdett, hová is tegye. Az ajtó mögött van egy üres falszakasz. De akkor nem lehet teljesen kinyitni az ajtót, és nem lehet keresztülfurakodni rajta, se ki, se be. A tálalóhoz se lehet odatenni, mert akkor nem éri el az ébresztőórát. A televízióhoz pláne nem! A fehérneműs szekrényhez se, hisz akkor ahhoz se lehetne hozzáférni. Az ablakhoz oda lehetne állítani, de akkor ahhoz se lehet odamenni, nem lehet a függöny mögül bámulni a világot, és az értelmetlenségén nevetni. Arról szó se lehetett, hogy kivigye a folyosóra vagy betegye a másik három szoba valamelyikébe. Ezek a szobák, bár gazdagon berendezettek és méltóságteljesek voltak, mégis félelmet keltettek benne a kihaltságukkal. Mint ahogy kihaltak is voltak, hisz nem lakott bennük senki! Az asszony se tette be soha a lábát ezekbe a szobákba. Csak egyszer, hogy magával vigye ezt a széket. Ekkor ezt mondta: „De minek is kell nekünk ekkora nagy asztal és hat szék?” „Lesz majd családom, és lesznek vendégeink” - válaszolta magának. Nyugtalanságában egy széket mégis magához vett. Ami most jogosan volt az övé. Ehhez a szobához tartozott, az öreg, kopott bútorral, a lábbal hajtható, törött Singer varrógéppel és a világra bámuló ablakkal együtt. Az asszony próbált visszaemlékezni, hol is állt a szék addig, amíg bele nem ütközött? A tálalónál? A tévénél? Az ablaknál? A fehérneműs szekrénynél? 12
