Irodalmi Szemle, 2013
2013/3 - Nyina Szadur: A szék; Apám bánata (novellák, Gyürky Katalin fordításai)
A díványnál? A varrógépnél, amin nem is tud varrni? Emlékezni próbált... Egyre csak próbált visszaemlékezni... A szoba forogni kezdett. Ő pedig nevetni. Mindig nevetett, amikor valami kellemetlenség érte. És tréfás hangon már ki is mondta: „De mi is ez a kín rajtam valójában?” Azonnal felfogta, hogy ez valódi szenvedés. A legigazibb, benne felhalmozódott, legégetőbb kín. De mivel ravasz asszony volt, elhatározta, hogy nem tesz mást, csak ráül a székre. Hogy ne legyen olyan üres. Rá fog ülni. Viszont arra nem volt képes, hogy felálljon a díványról. „Vajon miért nem tudok felkelni - mondta ismét tréfálkozva -, hisz valahová mégis csak tennem kéne ezt a széket.” Amikor a könnyei elapadtak, észrevette, hogy valaki van a szobában. Egy gyerekforma valaki. Egy egyszerű, hétéves kislány. Sovány, mint a piszkafa, égnek álló, hirtelenszőke hajfürtökkel. Ami rendben is volt, hisz azokban a szörnyűséges húszas években azért vágták ilyenre géppel a haját, hogy ne legyen tetves. Azok a kislányok, akik copfot hordtak, tetvesek lettek, de ő nem. A kislány szemében elragadtatás csillogott. Igen, minden egyes éve maga volt az elragadtatás. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét elragadtatás a világtól! És aztán? Aztán megvakította az éhség. Ez sokakkal megtörtént akkoriban, mert borzasztó volt az éhínség. És akkor, a megvakított világban először jelent meg ez a vadállat. A kislány teljesen megdermedt ettől a képzeletbeli látványtól. De a vadállat bátran ugrándozni kezdett, amin a kislány először csak mosolygott, aztán pedig elnevette magát: a vadállat megnevettette ezt a vak gyereket, ezt a hét évnél kicsit idősebb lányt, aki ezt gondolta: „Nos, vak vagyok, de legalább gazdag a fantáziám.” Aztán visszanyerte a látását, de a fantáziája megmaradt. A vadállatot nem látta többé, de mulatságos ugrándozását továbbra is gyakran érzékelte, ezért sokat nevetett. Igen, de ebben a kislányban, aki ott állt az asszony előtt, már nyoma se volt vakságnak. Csak az elragadtatás fényének. Igaz, a szárnyai nem voltak teljesen hófehérek. Pontosabban, egyáltalán nem voltak hófehérek. Izzóak voltak. „Nyilván a mi arcunk is ott van rajtuk - fogta fel az asszony -, a miénk, amikor még egyszerű gyerekek voltunk. A megvakulásunkig. Ennyi az egész. És most már minden rendben lesz” - értette meg. Erre az angyal megfogta a széket, és a helyére tette. „Köszönöm” - suttogta az asszony, és elragadtatásában lehunyta a szemét.
