Irodalmi Szemle, 2013
2013/2 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Tamási Orosz János: A kiáradó szó gyötrelmes boldogsága (Juhász Ferenc: A Pegazus istállói)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK nék őket, az éjszakák csöndjében, hanem azt mondanánk: no, 17079-es, hogy ityeg a csóva? Ugye, mennyire elképzelhetetlen, és milyen szívszorító - számokat viselni...? S milyen csodálatos minden találkozás a viselős szavakkal, a várandós szerkezetekkel, amelyek mind-mind bennünket hordanak ki; sorsunkat tágítják, s hosszabbítják, lélegzetvételeink ritmusát szabályozzák, rendelik érzelmeink mellé. Ez a költészet, s ez Juhász Ferenc gyönyörű terhe, szorongó öröme, a legnagyobb gyászban is valami könnyen érthető s mégis sokaknak érthetetlen boldogsága; a kimondás csak Teremtéshez hasonlítható gyötrelmes boldogsága. És ezt adja nekünk át, immár - ki tudja, mióta? Jobb, ha utána se számolunk... Szóljunk inkább új könyvéről, arról a huszonkét versről, amely e karcsú kötetben elénk tárul; személyesebb, szubjektivebb, mint az életmű újabb (én negyediknek nevezném egy hosszabb írásban) korszakának megelőző opusa, bár csak annyiban igaz ez, hogy hangsúlyosabban fordul önmagába, önmaga világunkkal társas magányába. Az első vers az önarcképtárlat újabb felvétele; számadás és felelet a már megszokott támadásokra, „...mindig a jóra szavaztam, / sose a bűnre, bánatra, sosem a rosszra, / soha a halálra... [...] a tavaszt könnyezem, a tavasz ifjúságom- árulásom, / elmúlt éveim paraszt-felkelése; dac-láz lázadásom. [...] Szívemben rózsákért, szívemben búzaföld, zöld mező, / szívemben, ősz szívemben mindig tavasz, nem temető!” ( Fehér vasszék a kertben). Ez a nyitány, s egy pontosan, logikusan (kiválóan) szerkesztett ív további sorrendje: Isten-kép, szerelem-ajándék, s a régi társ „áthallásos” (intertextuális) megidé- zése. Ugorjunk rögtön ide, s idézzük fel annak első sorát: „Állt az ifjú pár, a virágzó nász-kehely szerelem a végtelen óceán kő-szárnyán” (Bálnakoszorú az apró sziget körül), s hát ez a Menyegző, Nagy László hatalmas verssziklacsúcsának felidézése, természetes alkalmazása most, amikor két fiatal összekapaszkodásában a közös lét drámáira is figyelmeztet, de az emberfolytonosság csodájával zár. Mi jöhetne ezután, mint a Gyermekkor, ifiúság, munka, szegénység című vers életbölcsességének átadása? Benne a már kiemelt életszeretet diadalával, „...nekem minden szép volt, ami velem és körülöttem / mert nekem oly természetes és boldog volt a szegénység, mint a világító / természet, nappal és éjszaka...” Majdhogynem lágy, csöndes versfolyamban sodródtunk eddig, boldog-öntudatlan figyelemmel, ösztönemlékek rebbentek tudatunkra, de hirtelen érkezik a „megszokott” óda-for- tissimo, a kötet címadó verse, belső alcímében „Óda a szemetesekhez”, akik mindig összegyűjtik s elviszik a városszéli égetőkbe hulladékainkat. Végül majd bennünket is, az emberszemetet, és a Földgolyó minden rothadását, amíg el nem emészti azt a teljes pusztulás; borzasztó erejű képek, párosítva a profán pillanattal, a meghökkenéssel, amely életünk egyik legbizarrabb s legtermészetesebb foglalata. Idézzük hosszabban s jegyezzük fel ezt a képet költészetünk rozsdaóarany- albumába: „... Jaj, én öreg az öregek között! Még a múlt században / amikor nagybátyámat, a szobafestő-mázolót, Jani bácsit temettük Bián, / a halottszállító furgon, a feketedoboz-hullaautó megvárt a temető kapujában, / s azt mondta a hullaszállítógépkocsivezető, a halottasdoboz hátsó-ajtaját / kinyitva: »Kérem tisztelettel dedikálja nekem verseskönyvét«, s a címlap- / 94
