Irodalmi Szemle, 2013
2013/2 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Tamási Orosz János: A kiáradó szó gyötrelmes boldogsága (Juhász Ferenc: A Pegazus istállói)
TAMÁSI OROSZ JÁNOS A KIÁRADÓ SZÓ GYÖTRELMES BOLDOGSÁGA TJgy új verseskönyv mindig öröm. Öröm, i jnmit áterez a szorongás. Egy új verseskönyv mindig szorongás. Szorongás, amit áterez az öröm. Nem az én mondataim, lopott - vagy ha úgy tetszik: talált - vendégszöveg ez. Juhász Ferenc egy régebbi kötetének (A boldogság) szerzői előszavában olvashatjuk, olvastam, és kísér, olyannyira belém égve, hogy az idézőjelet sem tettem ki. Mert az én szavaim is azok, az én izgalmam, ami mindig elfog, amikor egy-egy új verseskötetbe lapozok bele. Mindegy, kiébe, a bizalom öröme és szorongása a lírának szól, a költészetnek, annak a versbeszédnek, amely minden nemzet legmagasabb rendű anyanyelvrétege. S most akár fel is hördülhetnek a más műfajok alkotói, van némi igazuk, azonnal elismerem, de vegyük a legegyszerűbbet: az időtényezőt. A prózához idő kell, megértéséhez, felfogásához, ám a vers, ha van bennünk lélek, azonnal elindítja annak rezdüléseit. A vers visszfényt kelt, világít, s akár egy-egy szó is elemei annak textusából, oda, amikor a szó már vigasz, ringatás, első ölelése emberfényarcú identitásunknak. A költészet édesanya, a próza az apák szigora. Lám, máris elmerültem valami más tudatállapotba, Juhász Ferenc új kötetéről (A Pegazus istállói) akartam s kell most szólnom, de a költészet s a költő előtt hajtok fejet és térdet; a költő előtt, aki talán a legtágabbra nyitotta nyelvünk lírai kozmoszát; tudjuk: a világűr sem végtelen, de az ő költészete - az. Felemeli, a szívkamrák legmélyebb rejtekeibe vonszolja az olvasót, oda, ahol a lélek újabb és újabb képekre, élményekre, hangokra és hangulatokra tárul; már nem is Juhász Ferencet olvassuk, hanem valami ősi ösztönemlék rezzen át bennünk, sok ezer évvel ezelőtt kerülhetett a géntérképünkbe, s most hirtelen megéled, megébred. Váltsunk hangulatot; a 2012-es Ünnepi Könyvhéten egy beszélgetést hallgattam, melyben két volt kulturális miniszter is részt vett, a téma a kortárs magyar líra volt, egy antológia kapcsán, s az egyikük megjegyezte: Juhász Ferencet el sem olvastam korábban - a megszokott tréfás megjegyzésnek szánta, amit az elvárásnak megfelelő halk, egyetértő kuncogással honorált is a másik volt miniszter, s a közönség, közöttük számos kortárs költővel. Fájt az a pillanat. El kellene ezt felejteni, s megérteni: hallatlanul szerencsések vagyunk, hogy az ő kortársai lehetünk. Azé, aki mindent tud rólunk, sok ezer esztendős vándorlásainkról, amelyek még ma is tartanak, mert amíg nincs közös hazánk, addig maradunk szűkebb s szükebb határok közé szorított utazók; mindent tud nyelvünkről, annak bátor burjánzásáról, a szóalkotás gyönyöréről, amikor megnevezünk valami mindenhol jelenlévőt, de saját szavunk egy kicsit a sajátunkká teszi; hát mi lenne, ha számokon szólítanánk a kisbolygókat, csillagokat? Nem a tágas, végtelen, elérhetetlen s mégis-min- dig elérhető szabadság hírnökeiként néz93
