Irodalmi Szemle, 2013
2013/2 - SZÍNHÁZ - Kiss Péntek József: Mit lehet az isten háta mögötti helyeken csinálni? (Bengt Ahlfors: Színházkomédia, Kassai Thália Színház)
SZÍNHÁZ mutatott tehetségéről. Első nagyszínházi munkája, Peter Shaffer Amadeusának szín- revitelekor a szinte egyértelmű szakmai sikert (kisvárdai nagydíj, fellépés a nyitrai nemzetközi színházi szemlén, számos vendégjáték) nem kísérte a közönség egyöntetű elfogadása. Holott játékos, látványos, színházilag rendkívül mozgalmas előadás volt az is, akárcsak ez a mostani. Czajlik színházának intellektuális töltete sajnos nem jut el minden nézőhöz, így kicsit mindig megosztó lesz a fogadtatása. Ami nem baj, hiszen ez a tény is gondolkodásra késztet. A Színházkomédia rendhagyó tér- használata, a rendező és a dramaturg által hozzátett szcenikai lelemények, gondolati-díszítő mozzanatok mind-mind hasznára voltak az előadásnak. Azaz hasznára lettek volna, ha valamennyi elem előrevivő, kiegészítő és éppen annyi, amennyit az adott dramaturgiai helyzet megkíván, esetleg elbír. Nézzük, miről is van szó konkrétan. Önmagában nagyon tetszett a nyitókép, amelynek során az előadás főszereplője, az egzaltált, szertelen, heves, szenvedélyes, elragadtatott és olykor nem egészen beszámítható rendezőnő, Matilda (Lax Judit), aki egyben az isten háta mögötti helyen lévő színház művészeti vezetője és atyaúristene is, Miguel Robles Tabula Rasájának balettelőadását bámulja meglehetősen vehemens átéléssel, a Nagy Művészetről álmodozva egy kinagyított Youtube-videóról, ami bennem egy óriás laptop-képernyő benyomását keltette. Valljuk meg őszintén, meglehetősen erdőbe vezető expozíció tud lenni ez a hosszú nyitókép, ha az ember nem elég edzett színházilag, vagy ha nem működik nála a befogadói önkontroll. Nem kevésbé problematikus lehet az előadás végére tett, Tóth László versének soraival kiegészített pantomimhatásra kiélezett, kaotikusnak tűnő, ám belső logikával bőségesen rendelkező gyorsítá- sos, villanásszerű folyamatszegmensekből „összeflesselt” próbafolyamat-finis vagy alkotói bolondok háza... Czajlik előadása mindig feltételez valamilyen nézői felkészültséget, intellektuális ráhangolódási készséget. Ennek hiányában az előadás könnyen süket fülekre találhat. Véleményem szerint ez a hozzáállás nem hátrány, sőt az előadások erénye. Éppen azt az egészségesen makacs alkotói önfeladás-képtelenséget hangsúlyozza, ami annyira hiányzik a kortárs felvidéki művészetből. A színházból, amely a kongó kassza miatt gyakran mindenáron a felszínes szórakoztatást favorizálja. Ahogy tette ezt - akarva-akaratlan, de inkább akarva - a Kassai Thália Színház is, éveken át. A Színházkomédia szinte parttalan lehetőséget kínál az invenciózus alkotóknak arra, hogy a végletekig kiéljék a fantáziájukat. Szerencsére nem élnek vissza a helyzettel. Forgács Miklós dramaturg és Czajlik József rendező egymást értő és segítő alkotói páros benyomását kelti. Ismerve Forgács merészen egyéni színházi gondolkodását és Czajlik jóval higgadtabb, kompromisszumkészebb gyakorlatiasságát, az az ember benyomása, hogy a próbafolyamat amolyan húzd meg, ereszd meg módon zajlott. Mindenesetre nagy hiba lett volna kihagyni annak a lehetőségét, hogy a történetmesélésen túl szellemi kalandba ne bocsátkozzanak. Az már egy másik kérdés, hogy mindig megfelelő mértékben, 87
