Irodalmi Szemle, 2013
2013/2 - HÍD KÖR - Terék Anna: Hó (vers)
r HÍD KÖR Terek Anna H Ó M eztelenül lépek ki az ajtón, az ujjaimmal megérintem az ajtó előtt lógó színes nylon csíkokat. Az ablakon nem lehetett kilátni a vastag jégvirágtól. Belegyalogolok, süti a talpamat a hó, lassan vörösödik felfelé a két lábszáram, mintha valamilyen méreg indult volna el belőlük a szívem felé, éles egyeneseken. Hasra akarok feküdni, de a melleimet féltem. Fájna a hideg. Úgyhogy inkább, hanyatt fekve, a hóba nyomom a tarkóm és két kézzel söprőm a hasamra a havat. Amíg temetem magamat fekve, eláll a havazás. Lassan hül a testem. Kásásra olvasztja körülöttem a havat, hallani vélem az erek apró roppanásait, ahogy a vérem kristályosra fagy. A hó alatt nem hallom, ahogy Ivan az ajtóhoz lép. Egyenletesen szuszog, és egy ideig hagyja, hogy a hóban fekve felköhögjek, kristályosodjak. Aztán a lapát után nyúl, odajön, és feltöri rajtam a hótakarót. Ettől kezdve minden másnap, kilépek a konyhaajtón és a hóba ásom magam, pucéran. Ivan meg minduntalan jön utánam, nézi szemüvegben a hóbuckát, ami alatt fekszek, mindig vár harminckét percet, lehetőséget adva a hónak. Aztán kiás. Nem káromkodik, egy szó nélkül feltöri a jeges havat, lesöpör, fölemeli a kipirosodott testemet, kicsit megdörzsöl hóval, lepedőbe teker és visszavisz a házba. Minden nap, ott a hó alatt, megbánok valamit, így készülök a mennyországra, hátha ki tudom nyittatni, ezzel a hideg bánkódással, utat csinálva magamnak a képtelenségbe. Azért egy kicsit mindig félek, hogy majd Ivan egy nap, míg a lapáttal a jeges havat töri, nem fog vigyázni és az arcomat is szétveri szép lassan. 32
