Irodalmi Szemle, 2013
2013/2 - HÍD KÖR - Barlog Károly: Őszmanzárd (novella)
HID KÖR Albert tanácstalanul járkált föl s alá, idegesítette őt a zárt ajtó. Úgy általában nem tudta elviselni a zárt ajtókat. Kétségtelen, hogy a zár egy kiváló emberi találmány, mégis taszít, elrejt, eltávolít bennünket valamitől - ez volt Albert filozofikus magyarázata arra, hogy miért gyűlöli a zárakat. De valójában ő is az Őszt féltette, felelősnek érezte magát azért, hogy az Ősz idén is ugyanúgy kijöjjön manzárdszobájukból, ahogyan minden évben. Mert az Ősz szép. Nemcsak azért, mert olyankor elül a német zsivaj ezen a környéken, vagy hogy véget ér az a hatalmas nyájasság, amely az itt élő embereknek nem eredendően sajátja, csak megjátsszák. (Ahogy az a reklámszereplő mondta: van az a pénz, amitől korpásodik az ember haja. Ugyanígy: van az a pénz, amiért a leggonoszabb ember arcára is kiül a derű.) Na persze az idegeneket sehol sem szeretik. Őt sem szerették, amikor ideérkezett, ebbe az otthonos kis faluba, de ez különösebben nem idegesítette. Mindenkinek szíve joga eldönteni, kit szeret, és kit gyűlöl; az idegennek meg az a dolga, hogy rokon- vagy ellenszenvet keltsen - mondhatni, az idegennek kötelessége azonosulni ezzel a szereppel. Most is odabenn van - szólalt meg váratlanul az asszony, és a csendnek eme erőszakos megtörésére, akár víz alól, úgy bukott föl gondolatainak sűrű masszájából Albert. Ki van, hol? - kérdezte. Hát az Ősz! Odabenn van, mondta az asszony, látom a kulcslyukon át. És benn van a kulcs is, ott hever a dohányzóasztalon. De akkor mégis hogyan zárult a szobára az ajtó? - értetlenkedett Albert. Az asszony erre a kérdésre már nem válaszolt. Helyette megragadta Albert kezét, és levezette őt a földszintre. Az elkövetkező időszakban egy szót sem ejtettek az őszmanzárdról. Tulajdonképpen nem is adódott rá alkalom, hogy beszéljenek arról, ami a nyár végén történt. Valahogy minden fontosabbá vált annál, hogy beszélgessenek egymással. Az asszony reggeltől estig a munkahelyén robotolt, sokszor, mire hazaért, a gyerekek már régen ágyban voltak. Albert minden egyes nap, a reggeli kávé elfogyasztása után a könyvtárba ment, onnan csak délután tért haza. Mondhatnánk úgy is, hogy a tudományok erős várából egyenesen elefántcsonttornyába vonult, mert miután enni adott a gyerekeknek, azonnal bevette magát szobájába, és írt. Elmúlt felettük a szeptember. Elmúlt az október is. Derékig jártak már a novemberben, amikor Albert arra lett figyelmes, hogy az ablaka előtti ecetfa levele lángba borult. Talán egy perc sem telt belé, s léptei már a lépcsőkön kopogtak. Az emeletre érve arcába csapott a hűs levegő, és egy ismerős illat lengte őt körül, akár a kísértés. A nehéz ködök, az őszi esők illata, és fanyarkás avarillat. Látta azt is, hogy a manzárdszoba ajtaja sarkig kitárva, s hogy az Ősz odakünn már a Balaton vizét fodrozza. 22
