Irodalmi Szemle, 2013
2013/2 - Tőzsér Árpád: Horror vacui 4. (naplójegyzetek)
Április 17. „Az öntudat belőlünk mind gyávát csinál” - mondja Hamlet. Milyen igaz! Ül a nagyhírű homo sapiens, az eszes és öntudatos ember a vécén, s valami elemi erejű, állati félelem fennszóval mondatja vele a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. („Nagyhírű ember!” - de hát micsoda „nagyhír” az, amit önmagáról költ az ember?! Nagyhírűek vagyunk-e vajon a természet szemében is? Meg kellene kérdezni az állatokat, a füveket, a fákat, a köveket, „nagyhírűnek” látják-e ők is a széklete fölött nyüszítő homo sapienst?) Ó, Istenem, Máriám, csak vért ne lássak!, csak vért ne! Miatyánk, Isten!, ó, Mária, ma- laszttal teljes!, adjátok meg nekem a tiszta, vértelen széklet örömét! - Az ima, a vallás a félelem elemi erejéből, süvítéséből született: a búcsújárók siránkozó imája és az állat halál előtti nyüszítése között ilyen szempontból alig van különbség. Esetleg annyi, hogy az állat csak közvetlen a halála előtt nyüszít, az ember viszont az egész életét átnyüszíti, állandóan halál előtt érzi magát. Az öntudat, a halálunk tudata valamennyiünkből gyávát csinál. - Felébredtem, szokás szerint hajnali fél négykor, s a tegnapi fájdalmakra és a vér rettenetére emlékezve, rám tört a rémület. A szívem ki akart ugrani a torkomból, nem tudtam úgy fordulni, hogy ne érezzem a lábujjamban is a zakatoló, vágtázó „üte- nyemet” (pulzusomat). Kitapogatóztam a vécére, s ott kitört belőlem az üvöltő ima. De dolgom végeztével milyen gyorsan elcsitultam, s elcsitult a szívem is! A szívem szinte hamarabb tudta, mint az „öntudatom”, hogy a „harag napja” megint elnapoltatott; csak az este behelyezett Faktu (végbélkúp) jött ki belőlem, fehéren, vértelenül, s közben fájdalmat sem éreztem. - Nem vagyok modern ember! Félek a túlvilágtól. Természetesen nem a végítélettől, nem a pokoltól, ördögöktől és a hasonló mesebeli minőségektől, hanem a „halál utáni valamitől - a nem ismert tartománytól, melyből nem tér meg utazó”. A modern embernek sikerült elnyomnia magában a halálfélelmet: nem imádkozik, nem féli az ismeretlent, kiiktatta magából a bizonytalan rettenetét. Hitelt adott az ateizmusnak és materializmusnak: a halál után nincs semmi, az „öntudat” megszűnik, mintha sohasem lett volna. Hihető ez? Nem az a „halál utáni egyfajta élet” a valószínűbb, amit Umberto Eco hiposztazált Carlo Maria Martini milánói érsekkel való vitája során: „Valahol a világűr mélységeiben lehet valami, amit megélt életünk elemei alkotnak: emlékek, gyötrő lelkiismeret-furdalások, szenvedélyek és szerelmek.” Nekem ez a „metafizika” tűnik valószínűbbnek, az én öntudatom nem tud „Semmit” képzelni. S ráadásul én nem helyezném ezt a tartományt nagyon messze, a „világűr mélységeibe”, itt maradunk érzelmeinkkel a halálunk után az ismert köveinkben, fáinkban, hegyeinkben, s a „megélt életünk elemei” közül valószínűleg éppen a félelem lesz a domináns bennük. Hajnali fél négykor az egész kozmosz tele van félelemmel. Április 20. Mintha csak a legutóbbi bejegyzésem folytatását hallanám! A rádióban valaki azt mondja, hogy a szocializmus éveiben egy elméleti, a rendszerváltás után pedig egy gyakorlati ateizmus uralkodott el a magyar közéletben és fejekben. Meg hogy Jézus és a kereszténység radikálisan szembefordult Mózes Istenével, az Újszövetség egyenesen 16
