Irodalmi Szemle, 2013

2013/2 - Tőzsér Árpád: Horror vacui 4. (naplójegyzetek)

Április 16.

Érdemes lenne megvizsgálni Shakespeare drámáiban a párhuzamos helyzeteket, az ismétlődő, azonos szerkezetű cselekményfordulatokat: Gloster úgy veti el törvényes fiát, Edgárt, a törvénytelen és gonosz Edmund kedvéért (Lear király), ahogy Lear a jólelkű, tiszta szívű Cordeliát az elvetemült Goneril és Regan kedvéért; a hataloméhes Frigyes (az Ahogy tetszikben) úgy száműzi az idősebb Herceget (bátyját), ahogy Oliver az öccsét, Orlandót stb. stb., lehetne folytatni a sort. S a nagy kérdés: minek minősítse ezeket a párhuzamokat az olvasó? Mi ez? Az örök emberi tulajdonságok: a gyermeki hálátlanság és az apai vakság, valamint a gonoszsággá fajuló testvéri féltékenység érzésének az egyre mélyülő ábrázolása vagy ötlethiány, azaz egyfajta sematizmus a szerző részéről? S továbbá: „másolhatja-e” a szerző saját magát? - Van persze a „másolásnak” egy olyan foka is, ami már egyáltalán nem másolás, hanem újrateremtés. Nagyon valószínű például (bár az irodalomtörténetekben még nem olvastam róla), hogy Arany János Toldi György és Miklós alakjának és viszonyának a megformálásához Oliver és Orlando alakjából és viszonyából merített (mi több, az Ahogy tetszikben még a cseh óriásnak is megvan az előképe: Charles, a birkózóbajnok, akit Orlando végül legyőz), de ki merné ezért Aranyt epigonizmussal vádolni?! Én a shakespeare-i párhuzamos eljárásokat azzal a jelenséggel hoznám összefüggésbe, amelyet a képzőművészet elméleti irodalmában megrendezett tükörképnek neveznek. A megrendezett tükörkép több célt is szolgálhat, a leggyakrabban megkérdőjelezi az egyidejűséget mint olyant (azt ugyanis, hogy két azonosnak tűnő helyzet vagy tárgy a valóságban is azonos lehet),

vagy (««2 vicc) egy tipikus ;!Soh=Ba>í r-ďe-mir- &a:

íjjóI a na© navaa^s'oól nindenkinek eltűnt a-••tán . hói

(.álról: 2öai i;:?<5ró, ia«osi:osa, .c rákiéi tooz, tódé)

14