Irodalmi Szemle, 2013

2013/2 - Tőzsér Árpád: Horror vacui 4. (naplójegyzetek)

boldogságáról beszélnem...” Hát ez minden, csak nem „...adott, lezárt, kész, publikusan tudható és tudott valósága a holokausztnak” (Takács Ferenc írja ezt a Sorstalanság- ról, Szirák Péter Kertész-könyvének apropóján). Kertész mondanivalója a holokauszt- irodalomban istenkísértés, az olvasónak eláll a lélegzete: igen, a Sorstalanság az emberről szól, akiről előre szinte sohasem tudhatunk semmit, csak utólagosan, miután már lépett valamilyen irányban. A holokauszt emberét mint olyat sem ismerhetjük előre, Köves Gyurit meg aztán végképp nem. S mindennek ellenére mégis valóban van benne valami „profetikus”, valami „vallásalapítói” nem hozzá illő indulat: kicsit mintha a gyermek Jézus járna-kelne a könyv lapjain, a saját példázatainak megelevenedett szcenériájában. Szóval nem mindennapi mű, annyi szent. - S a történelmi referenciájával is forradalmat jelent. Olvassunk csak bele Rakovszky Zsuzsa könyvének, A kígyó árnyékának a kritikáiba! Ha ez a mai (mert nemrég megjelent), sültrealista regény jóval a Sorstalanság Nobel-díja előtt jelenik meg, feleannyi elismerést sem kap, mint így. A Sorstalanság „realizmusa” után azonban a kritikusok már óvatosabban nyilatkoznak a „valós” történetekről.

Szeged, április 11.

A szegedi dóm toronyórája minden negyed órában kongat, de olyan mélységes mélyről, mintha Heidegger lét-temporalitását jelezné. Ez persze csak egy ormótlan vicc, olyan, amilyenek akkor jutnak az ember eszébe, ha hajnali két óra van, és az istennek sem tud elaludni. Nem tudom, mi bánt. A közönség joviális, barátságos és hálás volt, mintha csupa Olasz Sándor ült volna a nézőtéren. (Aki véletlenül nem tudná: Olasz a Tiszatáj című szegedi folyóirat főszerkesztője, kitűnő ember.) Két verset, a Kódváltási és az El-nem-indulás elégiáját olvastam föl, az előbbi tele van szlovák kifejezéssel, de a szlovákul nem tudó magyar közönség előtt is sikere volt. Ez az a vers, amelyre Tokajban Szilágyi Pista azt mondta, hogy „túl sok benne az idegenítés”. Úgy látszik, mégsem „túl sok”. Szóval Tiszatáj-díjas lettem, a szegediek velem és Simái Mihállyal ünnepelték a Költészet Napját. A Tudományos Akadémia épületében vagyok elszállásolva, nem messze tőlem a Fogadalom-templomnak is nevezett dóm, tulajdonképpen még ez is a XIX. századvég nagy építkezési lázának köszönhető, az első világháború azonban megakadályozta a befejezését, végül 1930-ban szólalt meg benne először Európa második legnagyobb orgonája. (A legnagyobb Passauban van.) Ez az orgona olyan nagy, hogy nem tudják megszámlálni a sípjait. Legalábbis ahány turistakalauzba beleolvastam, annyiféle idevonatkozó adatot találtam. A szélső értékek: kilenc- és tizenkétezer síp. Ennyi hang a szférákban sincs. A szegediek, mikor a dómot építették, pluszban még néhány ezer hangot is gyártottak, s hozzátették a Világmindenséghez. Maga a dóm is úgy néz ki, mintha a világ-architektúra plusza volna, minden nagy rajta, két tornya szinte kinyúlik a Teremtésből. S mindkettőn külön óra kongatja a létidőt. Lét-órák. Mikor ütnek, isten tudja, mindkettő üt-e vagy csak az egyik. Most éppen a hajnali hármat ütötték el, egybehangzón, egyetértésben. Mégiscsak meg kellene próbálkoznom az alvással.

13