Irodalmi Szemle, 2013
2013/2 - Háy János: A mélygarázs (regényrészlet)
a lehető legolcsóbb szállással is alig sikerült összekaparni. A személyiséged a kivételes életkörülmények martalékává válik. Tényleg csak az első milliót nehéz megszerezni, mert az még eleven érzéseket töröl ki a szívedből, s az még fáj. A többi millió már erre pako- lódik a megürült kamrákba, de nem sajnálod, legalább pszichológusra se kell áldozni. A gyerekeid, akiket te nevelsz, már eleve olyan üresnek születnek, hogy átfúj rajtuk a szél, üresek, gazdagok és jól képzettek, amibiciózusak is persze, hisz ezt látták tőled, hogy ezt a ürességet a jövő számára is fenn tudják tartani. Önhitt vagy, azt hiszed a vagyonoddal megvásároltad magadnak és ezeknek a leszár- mazottaidnak is az öröklétet vagy minimum a megváltást, és röhögsz azokon, akik még mindig a megváltó eljövetelére vagy épp az újra eljövetelére aspirálnak. Meg vagy győződve róla, hogy szabad vagy, mert a pénzeddel kiszakítottad magad az idő fogságából, holott egy perccel sem jár több neked, mint másnak, s ha mégis, azok akkor a meghosszabbított szenvedés percei lesznek, mert olyan makacs vagy, hogy azt hiszed, ha te nem akarsz meghalni, s ezt az akaratot megtámogatja a kórházi személyzet, akkor tényleg életben maradsz. Utolsó leheletedig küzdesz, de végül, mint a mesékben a rosszvitéz, te veszítesz ebben a küzdelemben. Csúnya halott leszel, egy megkínzott, formáját veszített húsdarab, akiről az örökösödési eljárások lezárultával boldogan feledkezik meg mindenki. Nem, nem az irigység beszél belőlem, nincs benned olyan, amit irigyelni lehet, inkább szánni való a sorsod, amit arra tettél fel, amit bárki, minden különösebb képesség nélkül el tud érni, akár én is, ha akartam volna, de én nem akartam vagyonőrként élni az életemet, mint te. Megyek. Jobb a gyomrom. Kiköpdöstem a számból a keserű ízt. Valamivel jobb a gyomrom, de lent, a mélygarázsban megint az a fullasztó levegőtlenség. Hiába vannak azok a szellőztetők, a hatalmas ventillátorok, semmit sem érnek, vagy nem elég, mert az építtető néhányat megspórolt, hogy fajlagosan nagyobb haszonnal zárhassa ezt a beruházást. Az autók telenyomják füsttel, alig lehet levegőt kapni. A kipufogógáz minden egyéni szagot eltöröl, hiába a parfüm, a jó minőségű dezodorok, emberszagot nem lehet érezni, sem az öregség, sem a fiatalság, sem a jól ápoltság, sem az elhanyagoltság szagát, csak a gépekét. Attól van minden reggel ez a hányinger. És ez a hányinger éppen szinkronban van azzal, ami körülvesz. Ami körülvesz lent a mélygarázsban és kint, amikor letelik a szolgálat, és végre kijutok onnét. Mert ez egy olyan menthetetlenül rossz és reménytelen világ, amilyen rosszat és reménytelent csak el lehet képzelni, és mégsem akar szétesni, épp annyira rossz, hogy még egyben maradjon. Ha pedig tovább romolna, az az utolsó, a működése szempontjából végzetes alkatrész is kipottyanna belőle, jönnek valakik, és összekovácsolják, minden alkalommal összekovácsolják, megfoltozzák, ahol meg kell, összeforrasztják, ahol össze kell, és újra eléri a működéshez szükséges legrosszabb szintet. De már nem sokáig fog sikerülni, minden megszűnik egyszer, s nem kell évmilliárdokat várni, hogy megforduljon a tágulás, és az anyag elinduljon vissza a valahai magjába. A világ nem úgy ér véget, ahogyan a végítélet hirdetői mondják, nem szakadnak fel a pecsétek, nem rohanják le az apokalipszis lovasai, nem lesznek óriási bummok, csak nyomorult kis robbantgatások és szánalmas nyüszítések.
