Irodalmi Szemle, 2013
2013/12 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Lovas Enikő: Ki játszik velünk? (Pintér Béla és Társulata A 42. hét című előadásáról)
A történet főszereplője Dr. Virágvári Imola (micsoda név!) szülész-nőgyógyász szakorvos (Csákányi Eszter), ő nézi a „tévében“ Gábor atyát, ugyanis Vargyas Boci színművész Lola bátyja. És Lola, akárcsak Ágika, a doktornő páciensei. Virágvári Imola, amíg nem találkozik Vargyas Bocival, pont olyan, mint a többi hasonló korú és élethelyzetű nőtársa, akik úgymond valamit már elértek az életben: van hivatásuk, gyerekük, férjük (a sorrend nem mellékes); a női mivoltuk ez idő szerint kevésbé érdekli őket. Még annál is kevésbé, mint mondjuk a környezetüket. Ettől függetlenül nem kifejezetten boldogtalanok. Talán, mert már évekkel ezelőtt leszok(hat)tak arról, hogy a boldogság mibenlétéről elmélkedjenek, vagy hogy összefüggést keressenek a saját mindenkori állapotuk és a boldogság fogalma közt. Virágvári Imolának mellesleg még egy csodálója is van, a kollégája, Balázska (Qitt László), akinek plátói, de leplezetlen vonzalma szintén szerepet kap Imola emberi drámájának történései közt. A darab kezdetekor egyébként pár nappal karácsony előtt vagyunk, reggel 7 óra van: a családfő, Szabó Károly - akit Virágvári Imola egy spontán pillanatban „sajnos van férjem”-nek nevez - általános iskolai történelem-földrajz szakos tanár (Pintér Béla), ezt az időpontot véli a legalkalmasabbnak arra, hogy átadja a családnak az ajándékát, egy kétszemélyes szaunafülkét. A lánygyermekük, az emós fílinget keltő, tizenhét éves Enikő (Roszik Hella) is pont ezt az időpontot találja alkalmasnak arra, hogy felhozza bemutatni a barátját, Kő Lászlót (Szakonyi Györk), a szülőknél ÍZLÉSEK ÉS POFONOK alig tíz-tizenöt évvel idősebb, rocker külsejű, bolti biztonsági embert. Ezek a találkozások - a szülőké a nagyapa korú udvarlóval és a színre begördülő, hatalmas piros masnival átkötött, kertibudiszerű szaunával - akár egy bohózatban is megtörténhetnének. Csakhogy az író-rendező Pintér úgy sűrít, fokoz és ellenpontoz, hogy a jelenet végén a színen csaknem emberhalál történik, odág viszi el az indulatokat. A nézőtéren pedig az ellenállhatatlan, mindent elsöprő nevetés a torkunkra fagy. Ekkor először. A mesterien megkomponált kezdés már előrevetíti, miféle irányokat vesz célba ez a darab. Bár a pintéri színházba nem spekulálni jár az ember, utóbb, a vége felől nézve, amikor a nézői-befogadói agyban - kis túlzással szólva - minden részlet a helyére kerül, kiderül, hogy a látszatok és látványok mögötti láttatás rituáléjában vettünk részt, megint. Ezúttal a születés és halál végpontjai közti tartományban. (Miért is adtuk volna alább?) És persze hogy az egész már megint rólunk, nézőkről szól, halálosan komolyan, vérremenően. Mert Pintér Béla színháza a néző színháza. Az első jelenetben beígért halál kicsit késleltetve, pár jelenettel később, de bekövetkezik. A Pintér Béla alakította „sajnos-férj” infarktust kap - ezzel mintegy beteljesíti a saját álmát arról, hogy a halott anyja eljön érte. Jön is, csakugyan, valószínűtlenül hosszú gólyalábakon, lefátyolozva, hófehérben. Pintér nem fél a furcsa, abszurd képi megoldásoktól, se a melodramatikus hatástól.
