Irodalmi Szemle, 2013

2013/12 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Soóky László: Az árulás monoton melankóliája (a Komáromi Jókai Színház Árulás című előadásáról)

Mokos Attilával, de mivel Bandor Éva valójában nem az ő felesége, világos, hogy nem is csalhatja meg őt Mokos Attilával, így aztán szó szót követ, de drámai feszültség valahogy mégsem jön létre, mert a jelenlévő közönség minden tagja tudja, hogy Bandor Éva nem csalja meg Petrik Szilárdot Mokos Attilával, annak ellenére sem, hogy egy talányos pillanatban két teatrális mozdulattal majdnem megpróbálják megcsókolni egymást.

Ismert, hogy Valló Péter egy másik közegben már megrendezte az Árulást, ugyanakkor - mivel visszajár Komáromba - az itteni befogadó, a komáromi közönség tűréshatárát is feltérképezhette. Pontosan tudta, hogy amennyiben Jerry és Emma viszonyát élethűvé formálja, suttogásteljes botrányba fullad a történet, erotika híján viszont alibizmusba. Valló a kényelmes alibizmust választotta, azt, amit Pinter megfogalmazott: „Első jelenet. Kocsma. 1977. Tavasz. Dél. Emma egy sarokasztalnál ül, Jerry italokkal közeledik. [...] Mindketten mosolyognak, némán koccintanak, isznak. Jerry hátradől, ránéz Emmára. Később: Második jelenet. Jerry háza. Dolgozószoba. 1977. Tavasz. Jerry ül. Robert áll, kezében pohár. Szünet... szünet... szünet... Jerry föláll, majd járkálni kezd... szünet... szünet... csönd... Harmadik jelenet. Lakás. 1975. Tél. Jerry és Emma. Ülnek. Csönd. Emma: »Annyi az egész, hogy már nemigen tudom, mit is csinálunk.« Jerry: »Mmm.« Jerry megÍZLÉSEK ÉS POFONOK

fordul, ránéz. Jerry elkapja, ránéz. Jerry leveszi a kulcsot. Jerry visszaadja. Emma kimegy. Jerry nem mozdul.” Az nem nagyon nagy baj, hogy a rendező ragaszkodik a szerző útmutatásához, a nagyon nagy baj az, hogy ennél nem tesz többet.

Pinter Árulásának nincs középutas változata: a tükörbe nézés vagy a döbbenet erejével hat, vagy sehogy. A komáromi rendezés egy szürke folt a szürke háttér előtt. Lehunyt szemmel olyannak tűnt, mint egy hosszú autózás közben hallgatott rádiójáték. Jelentős különbség, hogy az autórádiót ki lehet kapcsolni.

Kétségtelen, hogy a három szereplő színész mindent megpróbált, de a fizikai mozdulatlanság egy idő elteltével szellemi egysíkúságot teremtett, a játszókkal együtt százhárom magányos embert egy földi térben. A rendezői léhaság folyamatosan tetten érhető, s különösen akkor rikoltó, amikor nyolc semmitmondó jelenettel szegül szembe a velencei történet, amely pontos, tempós, amelyben zajok és csendek feszülnek egymásnak, amelyben a színészek színészek, s amelyben minden kimondott szó jelentős és fontos. Ha itt az, másutt miért nem?

Valló Péternek tatarozni kellene önmaga szellemi épületét, s nem biztos, hogy a hulló vakolatot a komáromi színpadon kellene újrahasznosítani. Az Árulás rendezői bukás, és lehangoló, hogy a szereplő három kiváló színésznek e bukáshoz asszisztálnia kellett.

79