Irodalmi Szemle, 2013

2013/12 - Grendel Lajos: Úton a semmi felé (regényrészlet)

fölhívta őt Tomi. Hirtelen nem is tudta, hogy mihez kezdjen vele. Már évek óta nem látta. „Nos, van időm a találkozókra is, ha nem is olyan gyakran. Elvégre csak egyszer ötvenéves valaki.” Attila hallgatott. Mit is lehetett szólni ehhez? „Hát persze. A barátság örök” - mondta némi gúnnyal, de arra ügyelt, hogy ne legyen sértő. „És Csöpi is eljön. Ragaszkodom hozzá” - mondta Tomi, s itt mintha kissé hamisan szólt volna a hangja. Vagy csak ő magyarázta bele? A fene tudja.

Csöpi, bár jóval fiatalabb volt, hozzáöregedett Attilához. Egyszer, például, így szólt hozzá:- Ne hívj Csöpinek. Rosszul leszek tőle.

Aztán, egy másik alkalommal, így szólt:- Ne haragudj, de hosszan gondolkodtam róla. Nem akarok még egy gyereket, pedig de szeretném... Ha valami baja lenne, én megőrülnék.

Attila ekkor még megpróbálta rávenni Csöpit (mert továbbra is Csöpi maradt).- Egyszer élünk - mondta halálosan komolyan. - Ha lemondunk róla, akkor mi a fenének éltünk.

És nem, és nem, és nem...

Attila nem válaszolt, de dühös volt és tehetetlen is. Igen, a benzin csöpög, csöpög, de nem a végtelenségig. Végül is üresen marad a tartály. Szeretetébe sajnálat is vegyült, vagy részvét, ugyanakkor önmagát is sajnálta, ami helyenként a legundorítobb érzés ezen a világon. Hogy túl kellett lépni ezen az érzésen, mielőtt beszárad, mint valami cement? Igen! Túl kellett lépnie Bandin, bármilyen keserves is ez a dolog. Ök tovább élnek, Bandi meghalt, nem tehetnek úgy, mint Csöpi, hogy ezzel vége az életének. De Csöpinek ezt lehetetlen volt megmagyarázni. Ha csak pedzegette a témát, Csöpi olyan ideges lett, mintha az apját szidta volna meg. Attila belenyugodott. Aztán volt, amikor úgy érezte, mégsem nyugodott bele. Később ismét belenyugodott, mert különben föl kellett volna bontania a házasságot, és ez nem ment. Mert még egy icipicit mégiscsak szerette őt. Közben telt az idő. Észrevétlenül, de telt. Egyszer csak ötvenéves lett, és semmi, de semmi nem történt vele e vonatkozásban. És észrevette, hogy Csöpi „utolérte” őt, pedig ő aztán jócskán fiatalabb volt. Egyre hosszabb időt töltött a fürdőszobában, és a hálószobában az öltözője mellett. „Hát persze! Észrevette, hogy öregszik. Hogy túl hamar öregszik. Mert a szeme, mint a sasnak.”

És a szeretetébe észrevétlen gyűlölet is lopakodott, és most már árnyékként kísérte végig az úton. Nem ő akart elválni, sőt, késleltette is a dolgot. Csöpi volt talán az, aki elidegenedett tőle. Lassan, de biztosan. Elég különös, de nem érdekelték többé a férfiak. Még Attila sem, pedig hát ővele kivételezett, mert hát mégiscsak a férje volt. Egyszer, talán szórakozottságból, vagy mert nem figyelt a szavaira, azt találta mondani:- Veled legalább boldog voltam... Időnként - tette hozzá.

„Boldog voltam” meg „időnként” - szóval jól fölcseszte Attilát. Egyre kevésbé bízott abban, hogy egy napon, ha nem is áll vissza a régi rend, de annak a maradványaiból is meg lehetne élni. Igaz, a maradvány az csak maradvány, szóval nem látványosan, csupán szolidan. Volt, hogy Csöpi kifejezetten úgy tett, mintha mégis szeretné őt. Leg-