Irodalmi Szemle, 2013
2013/12 - CSODA - Csanda Máté: Pótcsodák (tanulmány)
CSODA várva várt estén külön kicsípi magát, megborotválkozik, majd fésülködni kezd - az események szimultán jellegét finom képi párhuzamok is aláhúzzák: miután az agglegény a fürdőszobában bíbelődik, a kamera a tévéstúdióba vezet minket, ahol a sminkesekkel körbevett Wetlinskát látjuk (a hajszálakon végigfutó fésű afféle vizuális rímként kapcsolja egybe a két jelenetet): ki-ki „egyenes adásban” készül a maga örömeire. Az esti hírek kezdésével a katódcsöves képernyő szemcsés felületén a tévés bálvány szája tetszés szerint szupertotállá nagyítható: a hobbiműszerész valósággal egybeolvad obszcén módon tárgyiasított „kedvesével”. A monitoron megjelenő, várva-várt óriásajkakat heves csókokkal illeti, miközben oldalról és alulról csáp- szerűen mozgó kesztyűs női kezek kényeztetik. A szkopofil gyönyör persze mindig csak másodpercekig tart, hiszen a felolvasásokat rendre megszakítják a hírblokkok, hol egy vasutassztrájkot mutatva, hol pedig a pápa külföldi látogatásáról tudósítva. Lacani értelemben a trafikos szemében a bemondónő alakja egy valóságos objet petit a. Egy elérhetetlen vágykép, amely ebben a felállásban arra hivatott, hogy mozgósított élvezettöbblet formájában a szubjektum eredendő hiány-jellegét, hézagos voltát afféle segéd-objektumként (vágytöbbletként) befoltozza. A végletekig fokozott intenzitású jelenetben, amely szegről-végről mintha David Cronenberg Videodrome című horrorfilmjét idézné meg, úgy tűnik, maga az imago is életre kel.4 A metamorfózis némiképpen emlékeztet a Pygmalion-mítoszra is - a kép (testté tett kép) megformálója már nem pusztán reprezentánsként (vagy technikai képként) kezeli művét, hanem valódi emberi testként tekint rá, foglalkozni kezd vele, vágyainak tárgyává, projekciós felületévé teszi, egyszóval önálló életre kelti azt. így aztán aligha csodálkozhatunk rajta, hogy valamivel később, egy műszaki cikkeket kínáló áruház kirakatát látva (az éppen arra sétáló Pivonka szemszögéből) mi magunk is azt látjuk, hogy a képernyőkből ki-kitekintgető bemondónő már 1 W. J. T. Mitchell az említett horrorfilm hasonló jelenetét hozza fel példaként A képek élete című könyve előszavában. Cronenberg filmjében (Videodrome, 1983) a képernyő valósággal életre kel, pocakszerűen kidomborodik, a tévékészülék szuszogó-nyög- décselő hangokat hallat, Max, a megszeppent tévénéző, egyszerre vágyik az egyesülésre és fél tőle. Mitchell munkájában egy újfajta képpoétika kialakítása mellett érvel - egy olyan képekkel szembeni „bánásmódot" vázol fel, amely nem az interpretációra, a képek által közvetített tartalmak, denotációk, jelentések és hatás- mechanizmusok elemzésére van kifuttatva, hanem azt vizsgálja, mit akar egy-egy kép - milyen igényekkel, kívánságokkal lép fel nézőjével szemben, vagyis a mindenkori képet valóságos „élőlényként” kezeli. Vő. Mitchell, W. J. T.: Das Leben der Bilder - Eine Theorie der visuellen Kultur. Verlag C. H. Beck, 13-14.
